Il Sodoma.1 Szem, szomorún benéz rád.
Vagy mögéd. Vagy át, keserű, begörcsölt
árnyon. Orrod vaksin előmered, már
szinte az arcán.
Tükröződne nagy szeme vén szemedből
vissza Gíre? Ketten együtt, s mi szintén
összenőve egynek, előbbre jutnánk
erdei s erdőnk
hőkölő-keskeny szakadék-szegélyén?
Izzna válasz lámpa-homály alól ránk?
Mert – „Szodóma?!” – úgy harap össze fogsort
láda-sötétség,
mintha hulla bűzlene benne, s félő,
hogy kikunkorodna a száj szögéből,
mint a mákostészta, mohón a kígyó:
„Jobb, ha te hallgatsz.”
„Kit? Szodómát?” – néz, s nyeli nyársra nyelvét;
áll, s a kérdezőt takarítja útból
cingulus-lilán a pap. – Útba van! – int,
kulcsaival hajt,
művirág karján. Lakatol vasajtót.
Fönt, Siena vén oratorióján2
árva képeslap se került elébünk:
„Nincs!” – Noha: Mennyük!
S mind Firenze boltosa (ó, te, könyvbolt!,
kazlad áll, Bábeltorony, elvakító),
tárva karját vállt vonogat csak: „Épp ő
kellene? – Hát nincs!”
Ólom-est, szemét kövesül Firenzén.
Jézusát a lámpa se éri tisztán.
(Féhomály a sikk; szeparék idilljét
nyújtja a képtár;3
Fabriano hercege – s pávasétány;
tündököl kis Gozzoli: mily növendék-
égitest nagy zordak, epét ivók közt
öntve ezüstjét.)
Mink meg állunk. Szemben s együtt. Sodomát?
– Jézusát is kikerülve bámész
nyáj fut, orrán rézkarikája: lát s hall?
Sorvezetőjét
el nem ejti. Jó a karámban! Úgy döng
lába Uffizin, sima édenén, mint
durva korlát közt terelődve bunkós
végre a csordák!
* Il Sodoma • Siena vén oratorióján • szeparék idilljét nyújtja a képtár (jegyzetek)