A sarok mögül vadul kifordul,
légbokszoló karján pálcika-düh,
feje leszegve, szúr haja szarva.
Térdharisnyája feketén kókad,
harmonikaredői bokáján.
Mint hangrobbanás, a gimnázium
röheje porlaszt kő-galambházat.
Kölyök-Rátkay, Rabelais-t rajzoló,
Beethovenjét kabátzsebben hordó,
a Pastorált szorgosan füttyögő,
míg végetnemérő csontos ujja
szigorún araszolt partitúrán.
Hogy kottát nem ismer, nem zavarta.
Álltunk áhítattal, s a Föld repedt
burkából hosszan valami fénylett.

S kit Tibi mindig Hercegnek látott,
a Petrarca-ház alól kitáncol,
fa-arca lötyög a mackótáncban,
ahogy Margót forgatta körül
’45 piros, kék erkélyein.
Mi fölnéztünk rá, s a rács ködösült,
lehullt, mint korom a Kis-Dunába,
s Gorgó-nénijének lágy tomporán
keze mintha léghajót övezne,
a Kende Kanuth utcán túlrepült.
Ó, onnan, föntről hosszú, elegáns
késtartó bársonytok a városunk.
Porezüst. Finom tetűhas-ezüst.
Papírsárkányt festett föléje ő,
s mi madzagjába kapaszkodva
egyszer csak eljutottunk Arezzóig.

S szalad a héregi levélíró,
s a nagyobbik Balzám, koporsóján,
s Vilmos, ki Isten tudja hol veszett,
s Imre élősdiei, fürtösen,
és Juhász Sanyi verskancáival,
s kiken anatómiát tanultunk,
nővéreink és unokahúgunk
Fellini-kalappal takaródzva,
nyakláncával állig-gombolkozva,
őzsuta-gyöngén hólisztbe lépve,
lepedő-állaton háton s hasmánt
nyakig emelt lábbal nézve tükröt,
itt vannak mind a fabódé-árnyban,
égett gazban, mellvéd-repedésben,
szállnak hintával, lógnak kötélről,
mintha csak P-ben, mintha csak P-ben.