A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel ritkásan megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
Mikor a kőfalat, mint ragályos kiütés, beborítja
az elkényeztetett utókor cifrasága,
dél van.
Az „…elmebeteg nő naplójából”
föltűnik Gizella kisasszony Napördöge,
s merőlegesen döf át pikájával,
mint kozák a foglyát,
a fölé magasodó stégről.
Pika és döfés?
Ó, talán csak húrként feszülő zsinór
a Bábmozgató ujjmoccanásainak
műszelében pengve énekel,
angyalszárny-suhogást utánoz,
vagy legalábbis vadgalambokat,
hisz fehér kőcsigák árnyékos hónaljában
pihegnek moccanatlanul.
Csak karikaszemük sárga gyűrűje vibrál,
mint a Ponte Vecchio
fecskefészek-bódéiból
az ékszerek.
Igen, Igen! Csak húr, csak zsinór,
Napkezek ahogy rángatják hahotázva,
s a Napördög,
kinek napvihar-üstökét
Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile,
innen távoltartotta még,
most a dóm rózsaablakát arcának kövér körével
gyönyörködve teljesen kitölti.
– Meglásd, gyűrűs tokája túlduzzad nyakán!
Feje a rózsaablakba beszorul! –
nyújtja rá olvadt cukortól fénylő nyelvét
a nyelvöltő Kis Hölgy,
de a Dóm előtti népvándorlást letaposva,
mintha csak rotyogó Napteste
szorította volna ki a dómhajóból,
a Firenzei Köztársaság hanyatt-homlok zúdul elő,
mint elaludt balettkar a vészcsengőre.
Vad riadalom kinyíló csatokkal,
hosszan kígyózó fűzőzsinórokkal,
festetlenül, vendéghaj nélkül,
csontgolyó-kopaszon az aranyifjú,
s Beatrice, a kilencéves,
mint Fortuna a karneválon:
homloka körül paradicsomkerti sugarakkal,
tarkóján tövig nyesett haj helyével.
A penész zöld-fehér rétegei
arcuk aszaltszilva-ráncaiban.
Gí és a Kis Hölgy – őrizőim –
tavaszszagú ujjukkal szememet befogják.
– Semmi, semmi – mondják nyugtalanul.
– Csak Uccello falra kent lovasszobra
kegyetlen patával szikrázott át a küszöbön.
Ő hajt harapós tekintettel maga előtt
ekkora tömeget.

De nem!
„Mindenünnen fehér márvány
álomhomlokzatok bukkannak elő,
(Charles de Tolnay, ha jól idézem Önt)
az emberi élet gyötrelmeitől
megszabadult emlékfantomok”
a Napördög pányváin ránk uszulnak.

Azaz csak én, magam.
Gí és én – magam.
Csak Kis Hölgy és mi – állunk itt alul.
Fölül Gizella Napördöge.
S e soha vissza nem térő görögtűz,
a minden pillanatban mást mutató
kaleidoszkóp-látomány.
Izzadó csöve körül
naiv gyerekkezem akarnok rántásaiból
ötvenedik évem sunyi reszketegségévé
vénül az idő,
s a képek szótlanul születnek,
szótlanul kihunynak,
nem figyelmeztettek semmire.