Olyan szabad lehetek, szeretet, jöhetsz,
még soha ennyire én
nem álltam ébren az ágyad előtt, ha intsz,
tárjam elő a reményt.
A veszteségeim, átalakulva mind,
mint a vadászt a kutyák,
kerítenek körül: északi útra hajt,
indul a falka tovább.
Szemem kiszúrva? E horda lihegve lát,
mily mozizás pereg itt!
A föld alól ilyen édeni csend se szólt;
gyűjtik elém füleik.
Anyámat én temetőbe követtem – ott
álltam az urna előtt,
de nem magányba merült el az ég: fenyér,
jéghegyi mélyre lejött.
Tapintható ez a fényköteg, átfogom.
Vakvezető kutyaként
olyan kevés, aki megmarad; itt, fölül
hársfa-nagy álom a lét.
A szárnya ő maga, lombsuhogás szava
hárszene. Hangszere nincs.
Hacsak: Csupán teveled vagyok egymagam!,
hallod időnk. Teleink.