Mikor imaginárius az erkölcs,
hiszen a tett is az; esti tévétorna;
intézményesített felnőttoktatás,
szamárlétrád következő foka: csillag,
s abból, hogy a tudás hatalom, csupán
annyi látszik: a Hatalom eltartása;
mikor óriás aggastyánok hullnak
az emlékezet Ördög-szigeteire,
hol börtönőrként te még állva alhatsz;
alhatsz – hisz egyre elnémultabb a ketrec,
fugákba igyekszik menekíteni,
föld alá magát a szellem; él? Férget rág!
Mikor a te fiad s unokaöcséd
már nem szegődik trópusra porkolábnak,
marsolnak a kilencvenes évek, s ő
azt se tudja, hogy Kassák, Füst Milán ki volt,
Költészet, minek őrizné beomlott
cellád? Porladnak Dreyfus kapitányaid,
Jékely után Illyés is, a most halt,
s a garabonciás Kormos légnemű már.
Pár, Hatalommal fényesre dörzsölt név
kifakulva repedezik bele Magritte1
világgá váló kő-csendéletébe.
S Költészet, cumaei jósnő, a michel-
angelói vénség meg nem menekül.2
Új kőbalta: fiad fia bunkózza le.
Európa eső után.3 S a kövült
zászlótartó, a mitológiai Bika-test,
a picassói ló nyakán hurcolt lány4
kövült szemérem-kelyhe: hóhér s áldozat,
az egymásba torkolló kőerekben
csak egy névtelen bolygó hátgerince már.
Mikor strázsádon alszol, s százlábúak
selyemzizzenése béleli puhábbá
az elfelejtett verssorokból kikelt
sivatag-éjt, meddő-e szólni: Fiam!
Lehetek-e Jézus Krisztus szupersztár
kopaszodva, hang nélkül – botláb s kacsatánc! –,
s te szegény Lázár,5 Jairus6 lánya,
hogy azt mondhassam: Kelj fel és járj! Kapaszkodj
erősen Mantegna övébe, fiú!
Szégyen, nem szégyen, huzasd ki magad innen!
Akár halomba kötött hasított fát.
Mint a harkába fogott száraz ágakat
erdőből cipeltem ki a vízmosás
holdbéli sárga vágataiba bújva,
s rejtegettem az ég ezüstös halál-
madarai elől zölddé vált szívemet.7
Két tizenéves szót érthet egymással.
Közös a nyelv. A fészekből kivető sors.
Közös a világ rosszasága – s az út,
melyen magad zúzod be kéklő szárnyadat.
Rácsodnak vélted, gyár vasablakának.
S ha épp kukoricatáblában botorkálsz
s fú a kozák, s pikája már sistereg,
úgy még elkerülöd az orrodba fűzött
karikát, s hogy kiszámíthatatlan lassan
célba vedd eléd vetülő önmagad, és
lelődd, mint egy lomha-nagy polgári lég-
hajót. Önnön tömegkatasztrófád, fiú,
tán egyetlen módon mégis elmarad:
ha átcsap rajtad farkashányadék idő,
mint rossz fedélközön viharzó hullám,
hagyd gépeiden az óraketyegést!
Ovetaridat kutasd, kopár tűzfalát,
benső homályban mered vakolatlanul.
Ha rongyod még ótvarodat sem fedi,
ha bérencek óvják frakkba bújt hájadat,
ha köldököd alá is rendjel legyez,
Lennon elárverezett zongorájára8
mondom, egyetlen koncert nem ég csonkig:
Heisenberg hegedűséé.9 A Mantegnáké.