Három hét óta virágot csak akkor láthatunk,
ha lábára mért apró csókjainkkal
lecsiklandozzuk vállunk hordszékéről lábunk elé,
a kutyaszeméttől förtelmes korcsolyapályává
megrontott kövekre.
Bár ő a képzeletünk szülötte csak,
nem vennénk lelkünkre, hogy képzeletbeli lába,
popsija s lapockája a kutyasár umbráit
csupaszon megérintse.
Mint zarándok az imádsághoz,
a kánikula motorbőgető dzsinnei között,
százlirás esőköpenyünket kiterítjük
az egyetemes árnyékszékre,
s ha mérhetetlenül sorvasztó szomjjá nő a vágyunk
egyetlen virágkehely látása iránt,
magunk is letérdeplünk a köpenycsillogás csücskeire,
és széttesszük szelíden szabódó lábát,
hogy a Simone Martini angyalához hajló liliomot,
s Botticelli erdősötétből kivilágító lányszem-virágát
hajlatai mélyén megpillantsuk.