Ha ott ülsz az Eremitaniban,
pislogsz vaksin a mély homályban
s a súlyos kaput a fénybe érő
turistakéz rádcsapatja,
hidd el:
nem az lesz a képtelenség,
hogy minden ténnyel ellenkezve
azt gondoltad: öröklétű.
Hanem a tények válnak képtelenné:
a fehér szegélyű fekete
keresztes vagy körjelű repülőgép.
A bomba oldva.
S a föld Mantegna-szívkamráját,
hogy találat veti szét!
A fedélszék kiégve.
A kő lábazatára
leroggyant
templomfal.
S hogy a római tiszt
hátíve körül a freskó
szóródik
gyerekkörömház-apró
hordalékká.
Mintha istennyi öregember
lépkedne végig
az egérfogú lánggal
beborított hajóban:
derekára csavart kötélövbe
fölfog kötényt,
s mint szántóvető magvát,
súlyos parasztmarokkal
egyenletesen veti
a rombolás sóját,
a kő kövön nem marad
csírátlan sómagvait.

S fehérek lévén, azok
szüntelen fölragyognak,
mint az Utolsó Ítélet
kvarcszemcséi egyszer
a Napja-Holdja vesztett
sivatag földön.

De a sóval
s Mantegna
freskószilánkjaival
behintett kő közt
ismét az Ovetariban
ülhetsz.
S a tizenkilencedik
századi találmány
– a fénykép –
az újra felhúzott falon
míg néhány évtized alatt
emberarcként vénül,
s mint hályogos szemben a köd,
s mint leeresztett
jeremiásszakáll
homályában
elrejtett szív,
sárgulnak
kihagyó
dobbanásai,
a tények –
addig a több-méter magas kő,
tégla, vakolat-
szemétdombból
– állj föl, ha ülsz! –
fölhordatott ismét a falra
három félezeréves
Mantegna-kép!