Mellvéd mögül ez az elkékülő
hegy-völgy barázdasor Toscana csak?
Szétnyílt rongyba burkolt harangütő:
toronyárny seper címeres falat.
Alóla kivillog vasháló-drót,
ezüstporu ággal hajamba kap.
Vasnyakú kőkút, vén vizelde,
kátrány lefolyóján sárga lepke,
s nyögő állványzatán a bárkanagy
kopott hinta – rajta lobban a gyolcs:
mintha csak fényéből állna a Hold,
oly vézna és hosszú ruháju lány
vízszinten leng. Egy lány volna csupán?
Öreg ez a kép. Csak éppen öreg
vágy-vadászhoz illőn kifinomult.
Most vékony aranylánc csüng a bokán,
hol meztelen hempergőzött a múlt.
A testtelenítő, ritkásan szőtt
szoknyában virágbibeszáj remeg.
Ez csak Arezzo? – Rombuszpárnáján
fektettem egykor gyerekfejemet.

Már egy hete Firenzében élek, de ma találtam igazi otthonomra Arezzóban, Piero della Francesca paraszt-templomában. A pusztulás angyala döng itt vascipőben, dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.

A sarok mögül vadul kifordul,
légbokszoló karján pálcika-düh,
feje leszegve, szúr haja szarva.
Térdharisnyája feketén kókad,
harmonikaredői bokáján.
Mint hangrobbanás, a gimnázium
röheje porlaszt kő-galambházat.
Kölyök-Rátkay, Rabelais-t rajzoló,
Beethovenjét kabátzsebben hordó,
a Pastorált szorgosan füttyögő,
míg végetnemérő csontos ujja
szigorún araszolt partitúrán.
Hogy kottát nem ismer, nem zavarta.
Álltunk áhítattal, s a Föld repedt
burkából hosszan valami fénylett.

S kit Tibi mindig Hercegnek látott,
a Petrarca-ház alól kitáncol,
fa-arca lötyög a mackótáncban,
ahogy Margót forgatta körül
’45 piros, kék erkélyein.
Mi fölnéztünk rá, s a rács ködösült,
lehullt, mint korom a Kis-Dunába,
s Gorgó-nénijének lágy tomporán
keze mintha léghajót övezne,
a Kende Kanuth utcán túlrepült.
Ó, onnan, föntről hosszú, elegáns
késtartó bársonytok a városunk.
Porezüst. Finom tetűhas-ezüst.
Papírsárkányt festett föléje ő,
s mi madzagjába kapaszkodva
egyszer csak eljutottunk Arezzóig.

S szalad a héregi levélíró,
s a nagyobbik Balzám, koporsóján,
s Vilmos, ki Isten tudja hol veszett,
s Imre élősdiei, fürtösen,
és Juhász Sanyi verskancáival,
s kiken anatómiát tanultunk,
nővéreink és unokahúgunk
Fellini-kalappal takaródzva,
nyakláncával állig-gombolkozva,
őzsuta-gyöngén hólisztbe lépve,
lepedő-állaton háton s hasmánt
nyakig emelt lábbal nézve tükröt,
itt vannak mind a fabódé-árnyban,
égett gazban, mellvéd-repedésben,
szállnak hintával, lógnak kötélről,
mintha csak P-ben, mintha csak P-ben.

Amíg Gí vásárol, én a dán lánycsapat
combtövig fölszaladt szoknyáját bámulom.
Hőségből pördülő levegő-harangról
látszanak leválni elém, a fű közé.
Előbb még kecses fríz, kéklő ég derekán
illendő fonadék – öt érzékszervemnek
hirtelen kitakaródznak most! (Nem látnak?)
Én ennyi rengeteg tejfehér holdas bőrt
estig se vonszolok ebből a lángoló
édenből szemhéjam alatti istálló-
szénámra!

Este majd föllépnek. Éneklő füzérben,
miniben.

Majd combjuk havazó husángja halomra
csépli a bajvívó Toldikat: oszlopra
ráhúzott kísértet-páncélvért rugóra
csapódó tárt karú vasától éppen csak
szabadult apácafiúkként verődni
alájuk.

De most még Pán szobra kő-kecskeszakállba
lihegve maszturbál. Nekik meg kétfele
fut szemük fehérje; északi libabőr
futkorász ingükben. Kórusuk se nem hall,
se nem lát, egymáshoz bújva csak búbosan
izzadnak;

össze és vissza ver, kalapál szívük, hogy
izegve-mozogva a fűben maga is lepréselt
virág lesz.

Egy hét Arezzo. Egy hét középkor. Várjáték-főpróbák.
A Michelangelo albergo sarokszobája.
(Nem éppen a tengerparti hatablakos…)
Mintha éjjel hangszóróban vergődnénk a gödrös ágyon.
Gödre, mint a bombatölcsér; keresztben hasalunk az alján.
Végítélet harsonái kozák lópata-attakként
szikráznak keresztül-kasul a sötéten.
Bereteszelt ablak kicsapódik!
Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,
mintha a szemközti szobafal földig leomló
függönye mögött a két tetveshónaljú hóhérsegéddel
tapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
(Volt képük hozzá, idáig settenkedni a nyomunkban!)
Elmegy a kedvem az arezzói hegyoldal
csillagbokrain sötétlő csipkenadrágocskáktól,
szállónk nevétől, sarokszobánktól.
Hát én már csak, mint koporsódeszka rámája
foglalok fejemben poros zsinóron kopasz börtönégőt,
megnyúlott nyakamban csigolyán átbökött kampót,
szálkás kötélből lifegő hurkot,
benne félig-gyerekévek üvegcső-testét?!
Vért hány, recsegve-ropogva szilánkká zúzódik,
közös burokban teletüskézi szembogarától a lába körméig
recski, nosztrai kopómat; vérével vegyülve
májbarna, sűrű ürülékiszappá rápúpozódunk
koszorúereim fullatag foglyára, szívemre.
Hát ez a ház vagyok én, házűr, koporsófalú ház?
Álló múmiaborító, emberalakú, istenmaszkjának évezreivel?
Ékírás rajta föltámadással telerótt,
de benső sötétje a börtön kopasz égője által áttetszik,
s ha Gí lüktető madárbegy-ujjheggyel
hajtő alá a verőér-tájhoz ér,
megsebzi a torkom űrjéből kidöfött akasztókampó.

Pedig sárgán nem is a végítélet harsonái recsegtek.
Arezzo őrangyala fönt toronyból toronyba szökdösött,
falból kilazult köveket dugdosott fülébe: semmit ne halljon!
Bogárhátú hegyi úton német sörhab komlótajtékja patakzik,
gázolják fanfáros suhancok:
mint keresztesek az ellenséges völgytorokból kiömlő ködöt.
Hajnali három óra van, amikor rézcsizmás főember
(mint tekintélyes tanárikar legalja:
hajdani leventeoktatóm), magáét leküzdve
a süvölvény macskajajt most már oltogatná:
„Ez nektek Középkor?! Várjáték-főpróba?! Arezzo?!”

Firenze földjéből kivetett Petracco,
kit Arezzót lakni
erőszak kergetett,
egy fiút nemzett itt, ki a Dóm mögött írt
világot szoptató
boldog szonetteket.

Szerelmi szótára, se latin szelleme
kedvemre nem szolgált
– ez gyerekkori csőd:
idegen szobának aranyló díszlete
Petrarca virágos
ripsz könyve azidőtt.

A selyemhuzatú állólámpa narancs
fényködében villant
aranynyomat neve.
Mellette zongora: egy háromlábú szörny
morajló hasából
méz csurgott, a zene.

Mint szobasor-végi ajtóban, menekült,
fél testtel rejtőzve,
féllel visszavágyva
hátráltam e titkok holdudvar-mélyéből;
mézbe, kínba mártva
kerültem az ágyba.

Macskamosdást végzett Emmi a verandán.
Dunyhástól repültem,
itta szám, szemem őt!
Nem vette ő észre, mily magasból hulltam,
aranygyapjút alám,
simított lepedőt.

Hiába volt az éj bogárnál sötétlőbb,
háromlábú szörnyből
folyt, folyt a mézzene.
Verssel telt meg hosszú, végtelen mély ágya,
s Laura lett Emmi,
Petrarca kedvese.

„Ki hűn szeret – szólt –, annak jó lesz halála”,
s fagy a ripsz könyv rajtunk,
éreztem, mint a gyanta.
Bár Petrarcát Emmi sohasem olvasott,
álmom médiuma
most csak úgy szavalta!

És borzadtam én e fentvaló világtól:
Emmin csüngve hűség
jutalma vagy, halál?!
Akkor inkább húga ágyába bebújjak,
s bűnömért majd élek,
ha Emmi ránk talál.

Én Gizum! Hónaljad csöpp oázisába
reszkető fejemet
hadd fúrjam! Élni jó!,
esengtem hosszan – és keltem Gizu mellől.
Fák hajnali tornyán
már fütyült a rigó.

Csak Emmi hallgatott. Nem szólt soha többé.
S Gizu? Még szeretett?
Nem is tudott rólam.
Levetve, fejemre dobta alvó ingét,
mintha üres ágyra – – –
Némán fuldokoltam.

Ez gyerekkori csőd – s tanulsága közhely.
Füled, kritikusom,
kinyisd, míg olvasod:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.
A vers: sosem csak vers:
mindig plusz te vagyok.

Egy ifjú szőnyegszövőnek

Mint poros-ezüst folyosón falikárpit,
a rémtettek termét eltakarja
a Dóm s a Medici erőd közt a pázsit
szőnyegből szőtt zöld párka-alakja.

Mozdulatlan s mégis csupa hullámhegy-völgy,
ahogy mély fölött csillan a kékség,
oly ártatlanul ejtőzik ez a park-hölgy,
a párducmorgás behajtva hétrét.

A nyúlra idomított párduc a hajtó-
fiú véres rózsafej-szivével,
e címerállat évezrek óta tartó
zabája fedve új s zöld bibével.

Virágszirommal, arannyal hímzett minta:
hintán Sába kicsi udvarhölgye.
Száll a delejét gyolcsába rejtő inga –
tán egy régi szőnyegszövő szülte.

Ivókútnál a hófehér egyszarvúnak
rózsaszín szarvhegyét is ő szőtte,
hinta-kedve száll, s mint hattyú-vonta csónak
repül a lánytest gyolcsát áttörve.

Mint a hegy utcával koszorúzva körül,
ha az esti ablakok mécse gyúl,
elsötétült bokán a gyöngylánc tündököl.
Térde holdja süt a napfényre túl.

Szőnyegminta a vénülő lesekedő,
ki égve hintától hintáig jár:
medvetáncú hajlongással szimatol ő
aranydiót a lány lábainál.

S hímzések ők is, a kis piaci szarkák,
bokorba bújnak, kopót játszanak:
lesik az aranydiót, hogy kikaparnák,
akkor tűzként közibük ront a had.

S hímzés az is a hinta alatt, a fűben,
a fű zöld párka-ölén a birok,
gyolcsából virágszemetet röppenőben
arcukba szór a lány – s a képből kifut.

A rémtettek termét eltakarva, szőnyeg,
egyszer csak közepében magamat –
látom az alkony málnabokrába szőttek,
s a fonál fölaranylik, lángba kap.

Csak ezt kövesd, nehogy hátráló léptemet,
nehogy a Kis Hölgy selyem lábait
Gí s köztem, öléig hóban. Ne érj Telet,
mikor utunk oda már visszavitt.

(Újból Arezzóban)

Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg.
Nem Petrarcát hallom, hanem Berzsenyit,
bár a Via Pileatin lépkedek.

A szárnyas idő? Késett évtizedeket.
Forgószél-szárnya fiamért korán kapott.
Későn és korán – melyikük kezéből
kell elfogadnunk a vakfehér botot?

Későn és korán – két nakonxipáni lény,
két szélkisasszony – álomnak hús, húsra: köd.
Erre csörög diójuk – s csíkká hullsz, szív.
Egyik zsákba dug, a másik kútba lök.

Fiú, lehetősége kinek végtelen,
és álma nem ismer mást csak szorzatot.
S apa: kiégő múltjából kivonták,
és lehetősége mind szétosztatott,

e lecsupált és amputált, és lecsapolt
későn, ahogy a koránba belekarol,
kapu illanékony, szétrezgő hőből,
melyen a vad hús-vér van átzakatol.

Fiamnak Arezzo hegyre épült város.
Téglaként faragott kőből süntüske fal.
A Palazzo dei Priori ugyan
börtön, nem városháza bástyáival,

de a Dóm mögött a gyantaszagú bódék!
S az elhagyott ligetben, hol a hinta száll,
ott erős-szálú Sámson-hajat lobbant,
ott csikópatáival szikrát kapál!

Sámson-hajon át zászlós Délsziget úszik,
és a látóhatáron csupa Délsziget!
Tombol a síp! – Hogy földdel telitődik,
s jeremiád a sárból?, ki érti meg?

Ki érti meg kentaurcsikó korában?
S hogy világtalan! Hiszen kendő a szemen!
Korán. S nakonxipáni keze palánk:
körülfonta az arezzói hegyen.

Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.
A P-beli wc-előtér, a szekrény,
hová Gaált dugták, mint ide Pierót.
Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.

A Francesca-templom: megszelidítetlen
oroszlánja körül leprásfalú ketrec.
Ó, ha megkésett magyar vagy, P-beli,
otthon vagy hát! A sorsodra ismerhetsz:

Rátkay-festmény, Soroksár alá lökve.
Cs. T. költő, fejjel lefelé a Dómban.
S késő! Rajtunk a Hatalmasok ökle.
Arezzón? Honi októberi hóban?

Körülzár, mint egy tankcsorda a várost
késő-nénikém nakonxipáni keze.
Szemünkön kendő. Seholba indulunk:
világtalan világba s hazafele.

Dícsértessék, Piero Mester!
Sába királynő, csókolom lábad.
Ha Imre sárkánymadzagán, ha nem,
Mekkámba értem, ide, utánad.

Imre meghalt. De a sírba csurgó
istállófénylés nem hagyhatta.
Most egy testben ő is, én is,
meredünk Földet ért Menny-faladra.

Egyszercsak, íme, lehetek Jákob.
Kissé már vén, s kurtavasforma.
A Lajtorjáról már leszédülnék.
Itt, tövében várok Angyalodra.

Mindig azt hittem, Vele dulakszom.
Érzem én most: kevesellt ő engem.
Égbe bámult. Elfordult. Árnya volt,
ha árnya volt, mit földre tepertem.

Ó, hajolj le hozzám Titokzatos,
Földnél mozdíthatatlanabb magma.
Emelj fel engem az Istent hordó
földdel összenőtt hintalovadra.

A mozdulatlan páncélsisakos
merevebb, mint álló körhinta-báb.
De mindegyre fölöttem eltekint –
arra a bizonyos Sarkpontra lát.

Holt rohanás századja, Huszadik!
Él? Bebörtönzött képzeletével
degeszre töm zsebet mohón – intel-
lektuális madáreleséggel.

Tudja: kék-ezüst csík a papíron:
robog a lokomotív a hegynek.
S kirajzolódik látszatalatti
vad kúpja a lokomotív-szegynek,

ha kék-ezüst csík szögekre bomlik,
a gép, mint hernyó, szeletekre vál,
fény-gőz bomlik, a szem mégsem téveszt:
tükrébe becsapódik a halál.

Ez az! Ahogy a kazán szétvetül!
Tornádó-petúniában egy ház!
Ahogy a tömeg tömegtelenül,
s végtag-esőben, föld, ágyúszó ráz.

Rég, a Köves úti sintérhajlék
bódéi közt a nyitottszemü holt
hevert a fegyverén ily mereven,
de vedlő, fehér tűzfal-szeme volt.

Katonaállkapocs közé fagyott
hóbuckán volt ily érintetlen máz,
amibe a golyó-Idő csapott,
a mozdulatlan semmi-moccantás.

Rohanás végállomása: harctér,
sírkert, tepsisor egy kórház alatt.
Lehet, hogy minden szem Sarkpontra les,
csak éppen jelt nem ad, néma marad.

Itt a holt Idő, míg fahinta-báb,
s a mozdulat magát leleplezi,
egy virághullámzású óriás
mezőt tükröztetnek a szemei.

Minden szem egyirányba néz. Oda.
Minden szem egyvalamiről hallgat.
Mester, előtted semmit nem tudok,
s rám sugárzod, mégis, hatalmad.

Rám öntöd. Jordán vizeként habzik
ránccal kaszabolt kisfiú arcon.
S – szemem kivéve – lomha körhinta-
alakjaid testével elalszom.

De istálló templomod lépcsőin
míg Arezzóban lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

Piero della Francesca Arezzójától Luca Signorelli Orvietójáig

1

Luca! Luca Signorelli!
Most kellett hát hozzád menni?!
Orvieto hasábján a
kristály mennyed
most tudott csak megrepedni?!

Mikor Piero elé értem
levegővé kopott már térdem.
Jámborai észre se vették:
nincs haladékom többé
lábbal a kőlapra lépnem.

Malomkerék-csobogó imákban
Gí pávaszemes szárnya kitártan.
Ki látta? – istálló-templomon végig
magában koppant a cipője,
holott fogta vállam.

Ki látta volna, hiszen én sem:
százszoroz szárnya pávaszemében.
Állig öltözik – csak a fény nyomával;
s félig-eltöröltet, hordoz,
visz még! Így lesz megérkezésem.

Tárt karja úsztat teste mellett,
s mint szív alatt a gyermek,
fejemmel onnan ráhajolva,
vállgödrében érzem, érzem:
minden idő rajtunk betellett.

Mikor szemközt álltunk Pieróval,
nem nézte, térd alól lábam hol van,
sugár nélkül csak sugárzott,
mint legfölül, Ádám halálán, Isten.
Mint Gí szeme-sarka hóval.

És nyomban Ádám leánya Gí lett,
hordozott, mint édes testén inget.
Szorított magához, s mintha
mestered két teremtménye volnánk,
málltunk csak, ahogy freskóhoz illett.

2

Két kapuszárnyad közt a résen
átláboltunk a Teremtésen.
S ahogy a jó ház pitvarából nyílik,
láttuk: előz zebráidból
kővé dermedt éden.

Ó, ezek már dehogy harapósak!
Fölszökell – de játszón simuló csak,
nyak ível át köztem és a
Föld között a semmin;
hozzák Gínek korona-koszorúnkat.

A Cappella di San Brizióban
te itt, s falad alakjai túlnan,
szemközt két lépcsőzetes padsor:
föntről is, s előttünk a padból
tükröződtök, mint arc, víz színén a kútban.

Gí már épp átemel elétek,
mikor a Dómba úsznak a zenészek,
s előttük mi, mint nagy pillangó szálldos
testem meg a szárnya;
egymással énünk: nincs eggyebb s egészebb!

Múltunk, a kék pilletáncú távol
sugár rózsa-reflexébe gázol,
s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe
beleoltott kondulása volna,
ég, ami voltunk, akár ha magától.

Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén.
Angyalfeje hullik világalji tőkén.
Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn –
rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást –
meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén.

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
Pávaszemszárnyú angyal ültet minket;
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.