Egy hét Arezzo. Egy hét középkor. Várjáték-főpróbák.
A Michelangelo albergo sarokszobája.
(Nem éppen a tengerparti hatablakos…)
Mintha éjjel hangszóróban vergődnénk a gödrös ágyon.
Gödre, mint a bombatölcsér; keresztben hasalunk az alján.
Végítélet harsonái kozák lópata-attakként
szikráznak keresztül-kasul a sötéten.
Bereteszelt ablak kicsapódik!
Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,
mintha a szemközti szobafal földig leomló
függönye mögött a két tetveshónaljú hóhérsegéddel
tapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
(Volt képük hozzá, idáig settenkedni a nyomunkban!)
Elmegy a kedvem az arezzói hegyoldal
csillagbokrain sötétlő csipkenadrágocskáktól,
szállónk nevétől, sarokszobánktól.
Hát én már csak, mint koporsódeszka rámája
foglalok fejemben poros zsinóron kopasz börtönégőt,
megnyúlott nyakamban csigolyán átbökött kampót,
szálkás kötélből lifegő hurkot,
benne félig-gyerekévek üvegcső-testét?!
Vért hány, recsegve-ropogva szilánkká zúzódik,
közös burokban teletüskézi szembogarától a lába körméig
recski, nosztrai kopómat; vérével vegyülve
májbarna, sűrű ürülékiszappá rápúpozódunk
koszorúereim fullatag foglyára, szívemre.
Hát ez a ház vagyok én, házűr, koporsófalú ház?
Álló múmiaborító, emberalakú, istenmaszkjának évezreivel?
Ékírás rajta föltámadással telerótt,
de benső sötétje a börtön kopasz égője által áttetszik,
s ha Gí lüktető madárbegy-ujjheggyel
hajtő alá a verőér-tájhoz ér,
megsebzi a torkom űrjéből kidöfött akasztókampó.
Pedig sárgán nem is a végítélet harsonái recsegtek.
Arezzo őrangyala fönt toronyból toronyba szökdösött,
falból kilazult köveket dugdosott fülébe: semmit ne halljon!
Bogárhátú hegyi úton német sörhab komlótajtékja patakzik,
gázolják fanfáros suhancok:
mint keresztesek az ellenséges völgytorokból kiömlő ködöt.
Hajnali három óra van, amikor rézcsizmás főember
(mint tekintélyes tanárikar legalja:
hajdani leventeoktatóm), magáét leküzdve
a süvölvény macskajajt most már oltogatná:
„Ez nektek Középkor?! Várjáték-főpróba?! Arezzo?!”