Te, a semmilyen akadémia akadémikusa, ha
sietősen elinalok tered borozószagu sarkán,
magas őrhelyed olyan ásatag, amilyen ma a „dada”:
temetőhamu. Behunyom szemem. S az eső mos el aztán.

Vagy a bűz? Vagy a vizi szél, ami nagyanyókeze puha
melegével a fejeden kicsit elül, s érced omolván
– lebegő-letekeredő fonala bokádig e ruha! –
lepereg, le! Sose sötétlene tereden, hege Rómán.

Ha a semmilyen akadémia akadémikusa vagy,
kinevetni üreges ércalakodat illene uram!
Hiszen engem is ugyanaz! – tüzed eszi meg buja szénám!

S vele éveim! Ami vár: piacon a kézitusa csak.
Hideget, meleget a szám ha vakog: a Semmibe suhan.
Behunyom szemem, uram. S osztozom naputad maradékán.