(Keddi nap van. Víz fölött fekszem. Darazsak a fejem körül.
Fél testem napon, fél a sötétben.
Pokolban és az égben. Fintort vágok, mikor
ez a mosdatlan, olcsó rím a sor végére – púpnak – fölül.)

Kék üvegszívlánc csuklón, színes kőgömbsor fésűről hajra –
fakult imajelekkel a noah-noah
– a dzsungelmélyinél erzsébetibb néger –
áttört lényét kigöngyöli a tenger fölé, a sziklafalra.

Elképzelte, hogy rátelepszel, Kis Hölgy. Gyékényére úrnő.
Fölhúzott térdre fektetsz állat,
úgy követsz gondolaversenyt, s a kék, rózsaszín
gondolaorról (miből van-e szál?) ökörnyálszerű húr nő,

elnyúló ívben megcsillan lábujjadig. Vagy onnan indul?
Delfinidomár! Hanyagul kieresztett gyeplőszárral
kormányzod a delfingondolákat –
hullámok hátán a Szent Márk összes harangja érted bondul.

(Kondul-bolondul: egy szóba forradt, hiszen tudhatod,
ahogy egy orrnak látszik két gondolaorr
az evezőégető tengersistergésben,
míg lábfejed öt-öt holdját a vállamra kirakod.)