Még ki se tettem a lábamat, s itt ülök újra, Velence,
kéményerdei ház, padlásterek által ölelve
vártál. Ajtódon ki-be jár a szelecske fecsegni,
s hogy mögülem beleles papiromba, a térre letuszkol:
– Cidri a nyár derekán?!, télbűzt lehelő lepedődön?!
Hé! Hol a régi fiú!? Kupolát kerekíteni jöttem! –
S hogy hunyorítok az égre: hát áll puha-kék lebegéssel
Sába a kád peremén; kimonója, ha úszik a számra;
ő meg a hosszú combjai körvonalával egészen
átszineződve csak áll. Csípője hideg Nap a hárfa-
húrzene szélsimulásban. Mintha havazna a bőre.
Este van. – Így futamodtál, nyár dele? Tengerig ér a
csillagos ég. Feketéjén műtőasztali testem.
Úgy fújták föl, mint sátort, s cövekelve a négy lyuk
csöpp hasítékánál, kifeszítik körbe. Ha éj jön,
hálózsákom, testre szabott vacok – épp beleférek.