Belaktad. Otthonod az, hova visszavágysz.
Élet, alád terülő
a ház, a kert. A gyerekkor alaktalan
pillanatában a kéz,
a szó, a „nem tudom itt van-e még?…”, a szét-
fújt buborék „hova lett?”
talánya, s mind a vak űrbe kiszórt „miért?”,
„semmi se volt!” kapuján
ömöl, bezúg a kabátod alá, repül,
s összetömíti a fény
mindenünnen behullt Tejutad: te vagy.