Vén vagyok én, ha a tél csupa szemlesütött simulás is,
s itt maradó sugarát az öreg Nap ügyetlenül őrzi,
mint aki játszva bebújt repeső nevetéssel a láda-
mélybe s diófa szagú tetejét maga húzta magára,
ám elaludt, s mikor ébredt, hűlt helye nélküle nézte,
mekkora négyszöge ép nyugodalma. Hiánytalan összeg!
Romlana bár a szög s fában a férge ahogy lebomolt, a
kint meg a bent ugyanaz maradt: él, s csupa hely, megadóan.