Himnusz Piero della Francescához

Dícsértessék, Piero Mester!
Sába királynő, csókolom lábad.
Ha Imre sárkánymadzagán, ha nem,
Mekkámba értem, ide, utánad.

Imre meghalt. De a sírba csurgó
istállófénylés nem hagyhatta.
Most egy testben ő is, én is,
meredünk Földet ért Menny-faladra.

Egyszercsak, íme, lehetek Jákob.
Kissé már vén, s kurtavasforma.
A Lajtorjáról már leszédülnék.
Itt, tövében várok Angyalodra.

Mindig azt hittem, Vele dulakszom.
Érzem én most: kevesellt ő engem.
Égbe bámult. Elfordult. Árnya volt,
ha árnya volt, mit földre tepertem.

Ó, hajolj le hozzám Titokzatos,
Földnél mozdíthatatlanabb magma.
Emelj fel engem az Istent hordó
földdel összenőtt hintalovadra.

A mozdulatlan páncélsisakos
merevebb, mint álló körhinta-báb.
De mindegyre fölöttem eltekint –
arra a bizonyos Sarkpontra lát.

Holt rohanás századja, Huszadik!
Él? Bebörtönzött képzeletével
degeszre töm zsebet mohón – intel-
lektuális madáreleséggel.

Tudja: kék-ezüst csík a papíron:
robog a lokomotív a hegynek.
S kirajzolódik látszatalatti
vad kúpja a lokomotív-szegynek,

ha kék-ezüst csík szögekre bomlik,
a gép, mint hernyó, szeletekre vál,
fény-gőz bomlik, a szem mégsem téveszt:
tükrébe becsapódik a halál.

Ez az! Ahogy a kazán szétvetül!
Tornádó-petúniában egy ház!
Ahogy a tömeg tömegtelenül,
s végtag-esőben, föld, ágyúszó ráz.

Rég, a Köves úti sintérhajlék
bódéi közt a nyitottszemü holt
hevert a fegyverén ily mereven,
de vedlő, fehér tűzfal-szeme volt.

Katonaállkapocs közé fagyott
hóbuckán volt ily érintetlen máz,
amibe a golyó-Idő csapott,
a mozdulatlan semmi-moccantás.

Rohanás végállomása: harctér,
sírkert, tepsisor egy kórház alatt.
Lehet, hogy minden szem Sarkpontra les,
csak éppen jelt nem ad, néma marad.

Itt a holt Idő, míg fahinta-báb,
s a mozdulat magát leleplezi,
egy virághullámzású óriás
mezőt tükröztetnek a szemei.

Minden szem egyirányba néz. Oda.
Minden szem egyvalamiről hallgat.
Mester, előtted semmit nem tudok,
s rám sugárzod, mégis, hatalmad.

Rám öntöd. Jordán vizeként habzik
ránccal kaszabolt kisfiú arcon.
S – szemem kivéve – lomha körhinta-
alakjaid testével elalszom.

De istálló templomod lépcsőin
míg Arezzóban lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.