1

Sokáig tűrtem a börtön odvait, puhány,
homorú hasu vén közt
gyerek, ki épp kitalál a zöld homály elé,
hol a játszva kivágott
piciny szivet Szerelem nevű folyóba öntsd
s belemerj: kihalászva é-
dened lesz újra, s telíbb madárcsivitje, mint
mielőtt kaszabolt a Vágy;
hol halni jó, s lehetetlen; földig ér az ég,
ki-be repdes a szárnya, s még
az sem világos: a szárnyad. Árnya hűvösen
fed el, azt hiszed: óv majd.

2

Ha már kivágva a kőre, lépcsején gurulsz,
helye mar; csupa vér borít,
a csonk sebén rögösül, s te érzed végre: volt,
s mire volt, lehetett volna ott
repülve orgonazúgató egekbe föl
– Tefeléd az a toll szállt! –,
akár a síplyukon illegő zenére mind,
tolakodva a cickány
előszökell üregéből, úgy özönli be
zugomat tömegével
a Város, őszbe-csavart fejemre vak rögöm,
s belereng: csupa szárny borít!

3

Mi reng belé? Se a tengerár, se part. Hiá-
ba a kert füve-selymén,
ha végiggördül a napsugár s kitáncolnak
levegőbe a rózsák.
Öreg, ki már beleszórta vízbe mind a bű-
völetét, s lehajolva vár,
hagyom, vigyék, ami nincs; a csonk se mar-sajog,
simogatja a kéz, ha ér.
Kifosztva, mind milyen egyformák leszünk! A szárny
helye bennem, a csonkolt,
s a képzelődve kitárt a hátatok hegyén.
Elemelve varázsunk.