Hódoló levél a Danubius Danubia írójának

Kabdebó Tamásnak

Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved
nagy delején, „oktondi” diák,1 állsz, főszerepedben,
állsz maradandón, ércfejedelmed míg gyepen ágál,
hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat
fölvonulót.2 Állsz. Nézed az Országház elejét: rőt
szőnyege csíkját (lépcseje vérzik?),3 drága cipőjük
mély-feketéből, s ingük, a hattyúszárny suhanású,
csillog az estély fényzuhatagján, míg (nem a házte-
tőn lapulók vad fegyvere dörren!) tűzbe borítják
mindjük a csóvák: mellbelövik, s már ugrik is arrébb
friss vakuzó had. (Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig4
étkül a halnak kézikocsin majd „víz lebegőjét”
s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szek-
csőn”,5 mivel itt már nem halak étke főbelövötten
mind, aki Országház fele tart ily szőnyeges estén.
Még csak az kéne! Téged is látlak: fojtogat inged,
nyakravalód, meg dublini lámpák szikraesőjét
szórja szemükbe. Látom, ez enyhít kínodon egyrészt,
ám ugyanekkor nem kutya az sem, hogy betanulták
mind szerepük már, s öblös ülésű székben elejtve
férfi-szolidság hajtja fejed (majd) gombsorodig, s mély
elmerüléssel nézel egy ír-kék porszemet éppen,
míg laudál, s tart dicskoszorút rád súlyemelő szó-
duzzadozású Dalmady6 hosszan. „Forradalom”, lám,
öblöget, úsztat szája lepényén, mint napi gyógyszert.
Hajtja kolosszus mű!, a tiéd ám! Mit neki, máskor.
Gérecz előtt súny. Egyre rühell. Itt: adja a bankot;
félrebeszél (így alva ragad holdkór a tetőre)
ponyva-modorban: „Mintha Petőfi tengeriből kél,
s áll Haza élén!, ennyire hős Ő »Istene balján«” –
írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén;7
ám, ki nyakában – fő magyar! – ingat rúgnivaló lab-
dát s esze másutt, hallja a súgást: „Senki! Középszer!
Holt szatyorokkal mit bibelődjünk? Félre a múlttal!”
S Attila: nincs már. Rongy lyuk a zászlón. Szívhelye tátong.
Mások akarnák dugni pofájuk át a te jó Dé-d
kése hegyével körbenyiszált dög-címerü selymen,
Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.8
Ők nem a címert, fölragadott szent, szép lobogónkat
hagyva a sárnak, háttal a tettnek, szólamok alján
ketrecen árván, rossz gebe-csonttá fagyva – ha! – tűrik
vers s tüze: Ötvenhat, belezápul labda-fejekbe.
Írhoni! Rőtre szégyened árnyaz: képtelen ott, Yeats
földje hol úszik Anglia mellett, ily fura futball:
forradalom s hős holtja (a vers) így vesszen a pályán!
Két legye csapva, dörzsöli markát sírgödörásó:
lélek s hazája már egy a sírban. Föld, keselyű-kert.

Nem lehet így! Hisz ülsz, s kupolából zúdul a fény rád!
Bókol a zászló, Műved elé hull pálmalevélként
rég-haza-földre. (Fogcsikorítva? Hát lehet: egy-két
ólomagy ítész műmosolyában loppan a farkas.)
Ám a magasból dől a dicsőség, s mint a Dunád, zeng.

* Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved nagy delején, „oktondi” diák • hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat fölvonulót • lépcseje vérzik? • Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig • s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szekcsőn” • Dalmady • írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén • Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát (jegyzet)