Hol „római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem” –
csigalépcsőn nyakamban cipeltelek.
Forró szavad hűtötte nyakszirtemet.
Óvtak szemtanúink, a hűs-kő Fejek:
– Reszket a lábod! (Mint szám töréseden,
míg tuszkoltad apád, s a hold fénye fenn
– háta mögül! – öledbe lopta fejem.
Csepel kórháza nem vett lélegzetet:
én római szaletlit fontam neked,
szobra közé báboztam szerelmedet,
amíg tört lábad gipsze rejtekhelyem.)
– Szóval most szárnyad tántorog így velem?
Mintsem hogy röpítne, még cipelhetem?! –
dülöngélek… De, Magas! – fölértelek!
Tetőnk kövén csillagok örvénylenek,
mint kéjedben tépdesett virágfejek.
Nem átall fényleni combod lejtője sem,
míg hold-tárta tükörben, úgy nézhetem
feszülő lábad közén Janus-fejem:
A tizenhét évest, míg leckét veszek,
s a hatvankilenc évest, akid szeret.
Szárnyunk egy koronája rajtunk lebeg.
Ez a nyár. – Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is – szárnyunk fönt lebegtetem.