A kocsis panaszkodik

Testvér, a nyelv jókora gombóc! Megdagadt.
Torlaszt, testvér. Egy hang se ki. És lég se be.
Rogyok utcakő súlyú nézése alatt,
beborít agyam alvadt vérrögös sebe.
Mint a Nagy Canale rácsán át a holdfény
utálkozva lebben borzolt patkányszőrön,
nézi ő, ha hordalék-magammal önként
lótetves istállóm aljába szövődöm.
Mert lehet, a lelkem csak lótetű-kicsi;
tagbaszakadt darabjaim nem tölti ki,
és nélküle iszappá mállt rög a Forma!
De tudom, rám nem ismernél te se testvér,
mint fénylő Herceg elé, csak térdre esnél,
ha torz hiányom itt mind Agáta volna!

Harlekin (a „csepürágó”) a kocsisnak

Torz e hiány – mert lelked lótetű-kicsi?
Add kölcsön lótetves fekhelyed egy éjre!
Síplyukaimon kikel a tücsökcirip,
és álmomban hull rám szoknya-terebélye.
Szegélye tapadó szénavirág-szemét,
pókháló-selyméről csöpp virágpotrohák
bevilágítják a térdköz rejtekhelyét –
jó, jó!: szemeddel nézem sziromkapuját.
Ne félj!: a szám is a szád, ahogy várnád!
Ahogy száradt bélyegző a nedvdús párnát
issza magába, hogy ismét jó jel legyen,
csordultig tölteni kongó ciszternámat
– vagyis: tagbaszakadt űrödet – a számat
combja hajnal-hajlatára pecsételem.

A kocsis szól Agátához

(Persze csak némán:) Idegborzolón billeg
két combod egyberagasztva kalács-holdad,
ha mész – de hátsód fénye is engem illet,
a kéj jogán!, mert az énrám visszaforgat.
Meggyőzött felőled jól a Csepürágó:
Csípődtől föl, lebegj színarany egekben,
azért lejössz a pokolskarlátú hágón,
fölül Csillag, alul velem beszegetten.
Nem! Ne tekints rám – csak gondolj Nicollódra!
Egyből két szín: karja s ez istállószolga.
Szökőkút lejt ott – lóhugyzubogás emitt.
Cserélgesd! Tőlem, akár össze is téveszd,
cséphadaró markom lágy kezeként élvezd
– míg veled töltöm meg szívem üregeit.