Kékület-élen

Esteledik. Cserepek tüze lejt a kitárt szobaablak
háztetejére. Kihajlik eléjük e föntlaki úr, hol
táblaüvegben a percre berémlik a kékület-élen:
7, október, nyolcszáznyolcvan… – hogy hat-e? nyolc-e,
bús faborítás elfödi végképp; tokban a titka.
Ámde nevével jobban fért el Suppie Carli,
metszi a régi üvegbe középre, hogy Élt! S jelen itten!
Carlo szelleme tölti be esti tetőszoba-csendem.
Mész pora hull a fejemre s a szú-lyuk mákszeme szinte
széteszi ádáz kézfejem ökle alatt lerogyó, ho-
mály-teli asztalomat. – Na?! Szamárfüle hallana, súgna
égi Leóm levetett motyogásaiból valamit? Mit?!
Lapját Suppie leckeirása lenyúzta. Nem érte
fáját villamosáram a meztelen Ilda alól sem,
hogy párnás öle nyílik az úrfira ujja közül, s be
angyali kéz teszi ingani kiskatonád a helyére.
Carlo, ős szoba-köd, savanyúbb ez az óra, hol állasz.
Úgy jössz, úgy jelenít meg az est, elegáns hivatalnok,
kis palotát csirizelve a lábad alá, s mialánk, vagy
négy emeletnyit e Campón, házadat, ősei templom-
közteseként,1 hol az éjszaka macskapuhán ül az égen,
s lándzsahegyével a fény beleborzol a víz köpenyébe,
míg levegő s a homály lepedői közül kiderengesz.

Őszül a haj töve, mák szeme hamvad a bőrön, akárcsak
nyakravalója s cipője, a szürkebetétü, s kezén a
kesztyű. Annyi a mák! Csoda-mák pasas ez! Maga mákol!
Ópium üstböli álma: zabája, ha médiumának
fölcsap a vers – ám épp ez a kérdés! Barbaricumja:
hátán; rogyva a lépcsőn nyúz epe (s Gít is a görcse);
mint a borotva harapna husodba az otthoni tegnap –
s akkor fogj neki kísértő puha szellem-ebédhez?!
Nappaliból ha a Zanipolo meg a Márk kupolája
karnyújtásnyira állva Miracoli gömbölyülő te-
tőlemezétől vibrál; s Formosa tornya középen
ráhullámzik a pléhre, közel: ha akarna, vizitre
csengetné meg a csengőnk. Izzón kis kofalánynak
köldöke gödre felúszna alóla hasát cirogatni,
khmer Bellmerbaba-testtel2 hólepedőre sodorva
karja, a lábfeje egy fonadék: közepére a szád ül – – –
Görbedsz? Horgadsz? Éveid?… Íróasztalod alja
vinnyog? Szél? – vagy e rossz kutyalábú szék s kanapé vet,
s Suppie Carlo (ködkönyökű, heverő szoba-szellem)
nagy szemet át a valón? – :
„Jövevény! Ha te sem tudod: élve
múlttá sodrott, ég a jövőd! beleég! – neked annyi!
Lettél és voltál, s már nem leszel otthoni lélek,
kit hazahív, aki mind láng lett, amikor te elégtél.”
Jössz? – S üresek hidaid, hol farmeros-édesen érte
jöttödet egykor a Szárnyas Lány! Jeladó cigaretta-
szentjánosbogarával a víztükör ékköve hunyt ki.
Gí kikötő-szeme mit várt? Hold legyezője zizegve
zöldfüvü fényével be-be hinti az űr-üres ívet.

Majd hazavet jeges éj – de a tűz kialudt. Sivatag les.
Romkert. Kígyónyomta por, oldalazó, puha sávos:
lépsz rá – s tart lefelé, le az út: katakomba az alja.
Ott a falára leírva halálod. A Sors csigolyádat
röggé tördeli; trágya leszel. S nem hallani: Ámen.

* templomközteseként, khmer bellmerbaba-testtel (jegyzetek)