Kép fehérből

Fodor Andrásnak

Talán mert 18 évesen akartam bolyongani a Santa Croce
kőpadozatába süllyesztett sírokon, s ez csupán 31 évvel később sikerült,
míg rossz falain Giottót bámulom, hogy mily érzékeny orral vont
függönyt porladó félhomályból keskenyszemű Ferencei és
szárnyukra feszített angyalai elé,
nehogy megrázkódjon amúgy is pikkelyesre repedező
vakolat-testük a folyosóvégi papi bazárból
bezúduló bőrzakó-, bőrdzseki-szagtól –
közben a Zárda utcai alagsorig pillantok vissza (ahol
először találkoztunk 1947-ben), a teremig, amit most
valamiért legyező alakúnak látok, mint nyakad körül
a Petőfi-inget, mészfehérnek, árnyékos fehérnek,
és fehérarany élek égnek a fehér oszlopokon,
s még a sarokban is, ahol szétvetett lábbal,
mélyen mellükre horgasztott fejjel
apácacsuklyájukba burkolódznak az árnyak,
szívtájukon átüt a frissen meszelt fal kifeslő fehér ibolyacsokra,
s mintha a felhőfehér mennyezet pórusainak szitáló
aláereszkedése volna, az asztallap síkján hó hull,
az asztalláb alján hóvirág nyílik – zöldje is ezüstfehér lett,
levelei közül emelem föl rád a szemem – s itt, most,
a Cappella Bardi fehérbe burkolt fiatal zászlótartója
kifordítja arcát a giottói képből,
s vértestvérek, szülőtök rátok örökített mosolyával
egymásnak hajtjátok homlokotok.