(Újból Arezzóban)

Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg.
Nem Petrarcát hallom, hanem Berzsenyit,
bár a Via Pileatin lépkedek.

A szárnyas idő? Késett évtizedeket.
Forgószél-szárnya fiamért korán kapott.
Későn és korán – melyikük kezéből
kell elfogadnunk a vakfehér botot?

Későn és korán – két nakonxipáni lény,
két szélkisasszony – álomnak hús, húsra: köd.
Erre csörög diójuk – s csíkká hullsz, szív.
Egyik zsákba dug, a másik kútba lök.

Fiú, lehetősége kinek végtelen,
és álma nem ismer mást csak szorzatot.
S apa: kiégő múltjából kivonták,
és lehetősége mind szétosztatott,

e lecsupált és amputált, és lecsapolt
későn, ahogy a koránba belekarol,
kapu illanékony, szétrezgő hőből,
melyen a vad hús-vér van átzakatol.

Fiamnak Arezzo hegyre épült város.
Téglaként faragott kőből süntüske fal.
A Palazzo dei Priori ugyan
börtön, nem városháza bástyáival,

de a Dóm mögött a gyantaszagú bódék!
S az elhagyott ligetben, hol a hinta száll,
ott erős-szálú Sámson-hajat lobbant,
ott csikópatáival szikrát kapál!

Sámson-hajon át zászlós Délsziget úszik,
és a látóhatáron csupa Délsziget!
Tombol a síp! – Hogy földdel telitődik,
s jeremiád a sárból?, ki érti meg?

Ki érti meg kentaurcsikó korában?
S hogy világtalan! Hiszen kendő a szemen!
Korán. S nakonxipáni keze palánk:
körülfonta az arezzói hegyen.

Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.
A P-beli wc-előtér, a szekrény,
hová Gaált dugták, mint ide Pierót.
Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.

A Francesca-templom: megszelidítetlen
oroszlánja körül leprásfalú ketrec.
Ó, ha megkésett magyar vagy, P-beli,
otthon vagy hát! A sorsodra ismerhetsz:

Rátkay-festmény, Soroksár alá lökve.
Cs. T. költő, fejjel lefelé a Dómban.
S késő! Rajtunk a Hatalmasok ökle.
Arezzón? Honi októberi hóban?

Körülzár, mint egy tankcsorda a várost
késő-nénikém nakonxipáni keze.
Szemünkön kendő. Seholba indulunk:
világtalan világba s hazafele.