Miracolink elején szelíd istenszobor
menteget, ókori ház
(Lombardo Pietrót,
kőfaragó tudományt,
naggyá álmodott csöpp
ékszeres égi dobozt;
kétszeres égbe-lesést):
„Nem rejti semmi, mi szent!”
Hisz ókor és reneszánsz együtt alkotva itt
kőbe csodát, kitalált
– hajtani rád fejemet.
Ha napsugár-zuhogás után kőíved ég,
s megtelik elszabadult
erkélyek virágpor-
görgetegével, az ég
tükrét, fönt, repedt rés
vágja koromra, kihúnyt
fényre – kever takaró-
színt: hűs ezüstje betölt.
Kitárva nappali-ablak: innen készülünk.
S vár, ami múltba merült;
ködlene rám: „Nosza, lépsz?!”
*
…Kredenc a konyhasarokba vont ámult szemet:
rézmozsarunk a világ;
torz – s mélyebb, igézőbb.
Fordul a képeivel;
jön, jön szorgosan mind.
Félem-e? Álom ömölt.
Lobban a kép – de hová?
S míly új jelet hoz elém?
A semmi törli le. Voltja: nincs. Gördül így…
s várom, anyám jön-e már?
Veszni ne hagyja fiát!
E láda elnehezült kicsiny testem guban-
cával egész puha ágy!
Szennyesláda. Deszkán
gőzölög ing; üregét
színig tölti két hét
fájdalom-alj. Savanyú
szárnyait átveti rám.
Nőtt álma, foltjaiból.
S poloska szívta ki bőrömre hólyagát, míg
mélyen aludt elalélt
gyermeki társam, a Hold.
Ha fölriadva anyám se jött még, mélyülő
táncba merült a magány.
Százlábú irammal
vágva homályba elém:
bűzlő rongya fojtott.
S míg ki-be ugrana kút-
mély aluvás peremén,
megnyúz, mi vár. S betetőz.
A lámpa szelleme gúnyosan tár szét lakást:
nem jön a várt! A hiány
pikkelyeződik; a Nincs.
*
Ha mostan átszökik, át a lelkem, Láda, rád,
s domborodásodon int,
onnan int: „Ugortok?!”
Ketten vagyunk, íme, tudd:
négy kéz, láb, e hús-vér
két fej, a földbe bevert.
Így vagyok: mink. Telehold-
társam belém felesült.
Ölelve ládatetőd, ahogy rég, telj be, Sors.
Majd tetem ékszere, Föld,
két szivem. Néz. S beborít.