(Szakonyi Károlynak, egyik római tárcájára emlékezve)1
1
Nem a Trasteverét, sem a hídját –
hegedűsödet itt sose látnánk.
Kaparón se vonója vonít át:
könyörülj te fejére szivárványt.
Zúg, túl, Uffizi. Nézz oda: mit látsz?
Páholy-süppedezést csal a látvány.
Erkélyt zúg körül. – Itt zene-indát
hangszórós hegedűs imitál, lám.
Ámulsz? Gépzene rejtheti titkát?
Becsapott tömeg ing az uszályán?
Húr ráng – s néma! S a szobrok!… S a hídláb!…
Hallnék bár nyöszörűt! S a világ, tán
úgy, mint akkor a hídra te szállván,
burkolná aranyába be inkább.
2
Karcsi! Kik keze tapsol az árkád
alagút-feketéje alól, ott?
Rolls Royce, Ferrari s fénylik az ég fenn?
Tévés sztár, öleb, s ő, a sudár lány
ringva ér le a térre. Kitárták,
s nézd, az Éjjeli Tárlat akól most.
Juhhodály! Csak a birka szügyén szenny-
nyüzsgés, nem pedig égi szivárvány!
De ott úgy ömöl, ékszerek árját
fülén, melle haván kirakó bolt
pultjaként ez a krém, tele szétkent
Botticelli-mosollyal a száján,
mint nemrég aluvón a Scalán;2
szép, sötét esze: kő. Szive: zárvány.
3
Most húzd rá, ha cigány vagy s a mersz még
nem lobbant el, a gyermeki emlék!
Ha csaló kirepít, s milyen bestén!
Így állunk te meg én, ilyen estén.
Csupasz szál egyedül, mig a rest ég
hidegen ragyog. Tán csak a festék.
Ólomboltozatukra kifestvén
csüggnek képzeletünk suta Mennyén.
Tűnt Szépség temetője: veszettség.
Híd vár Trasteverén, ha te mersz még!
Menjünk hát közepére – keresztény
alkonyán Európa, a mezsgyén.
Tombold, húr, amit – Isten – üzentél!
Két űr közt, kötelén, haza menjél.
* Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem • Scalán (jegyzet)