Először észre sem vettük, de Gí,
nyomorgatásunk közt oly rezzenő, ki lett,
zenétlen éles énekkel teli
kalitkarácson át iszonytatót kivett
a két kopottka pinty-sorsból: „ez itt,
ne hidd, de féllábú”! „Ugyan!” „De nézd!” „De nem!”
Miközben ők a szárnyuk verdesik,
kiforditom feléd, világ, behunyt szemem.
„Nahát! Hogy nem leszünk most sem magunk!
E szép szobákon át s behajló dús platán-
özönbe táncteremnyi balkonunk
kövén van egy nem itt eredt árnyék: hazám.”
„Ha árny – magunk folyatjuk. Képzelődsz.”
„Hogy én? A három láb, a két madár!, a vad
tetű-belepte, tépdesett, velőt
se rejtő tollcsomó!, a metszett torku hang,
a gombszemek kiszáradó meder-
bemélyedése! Három lábunk hogy kopog!
Ez most a lecke: rács mögött hever
kalitka-mélyi kép: egy, lásd, az itt s az ott.”
Ne tudta volna Gí? Befogva szám
kisomfordálok égve, hogy világ, kitárd
nyakék-eged folyónk túloldalán.
A két pinty pityeg, mint zsákaljba vert gitár.
De Gí is elfut. Ott… S hogy visszatér,
homok van nála, vár kefével, a napon
kimosva áll a ház. S szól Gí: „Azért
ez jobb lesz így!” Ragyognánk. (Tán, mint macskanyom?)
A két ijedt is: három láb ugor.
A friss homokra pottyan maghéj és egyéb.
„Ha hetven év tetőz (szól Gí), lator
korunk elővesz jó pofát, s nyújtja kezét.
Ha kettőnknek csak egy láb jutna már:
a cédrusnak is egy ám törzse!”, mondja Gí.
A négy pintyszárny (ott) mennyi, mennyi láb!
… Ne mondj le semmiről…* De jó Gít hallani.