Kín

Hét ablak. S betekint tizenöt torony s öt kupolája.
Körhintán ülök? Így lehet. Írok a nappaliban, de
Vers, te pucér, a Miracoli1 kőtetejére ugorva
intesz iát, s pihe-lábad az Angyal alól belemártod
rőtarany est-sugarakba. Lelépsz, hogy a perc kinevessen.
Csörren, a Formósára2 harangjáték letelepszik;
giccse előttem emelkedik (ó, irigy, érzem!) az égbe
jó, szívós szita-szárnyon. Ilyenkor még sebe vérzik,
sértve a szív. – Írószoba, légy menedékem! – s erősen
tárom az ajtót, hátha, bitang, idejössz a tetőkön
s szólsz: „Hát jó, tapogasd, mire gondolok; írd ide – s költesz!”
Szúvas az asztal, az ümget ilyesmit. Férge beszélget.
S Márk tornyától végig az égen a sok mutatóujj!…
Mind a tetők taraján, aki nyújtózik kiabálva:
„Lássuk a medvét!” – úgy figyelik, ha az ihlet elugrott,
s én, esze-ment suta borbély, nyúzom a Semmi-borostot.
Átal a szűk folyosón, be a háló-árnyba ha érek,
jönnek a „nézők”, jön merev ámulatával a többi:
Zanipolo,3 Gesuíti!4 A konyha edénykupacán ke-
resztek, orom-csigadíszben a tornyok mind idelátnak.
Nézik a bolygadozásom. A kínt, szoba sorba kioltva,
elfed. S hét fátylad – le-lehullva –, ha söpri lapátra
árokbűzben a menhelyi népség: hűl helyed, ének.

* Miracoli, Formosa, Zanipolo, Gesuíti (jegyzetek)