Babától, Emmitől, Annától
kölcsönzött kezem,
Mantegna, kétszer
belefért volna
vasmarkodba,
de kötve hiszem,
hogy csontgumóid,
lapátkörmöd,
szíjjal-tömött,
husáng-kemény
tenyérpárnád
épp emiatt telt tökéllyel
(mint szűz, malaszttal).
Nem kezünké, alighanem a
kor-különbség
röppentette orrom elől –
„Kakukkváron” (s P-ben, P-ben!)
nincs! s nem lehetne Ovetari.
Ott a tüzér és a rozs honos.
S mint szülőszigeteden
a szürkés-sárgás partoldalból
a Brenta-kimosta fűzgyökér omlik
félig eltemetett fejekhez hasonlóan,
itt a futóhomok-dűnék
szélmarkolta oldalából vicsorognak
(’47-től? ’48-tól kezdve?)
lepattogzott azúrszemmel,
fehér falisztjük folyató
elrákosult fekete szájgödörrel,
kékes, pomádés őserdő-üstökük
trágyának kiteregetve
az ifjúságunknak mondott
ötvenes évek.
Suhanckorunk:
lángszóró-koszorús, ágyútorkú.
A dögtemető gödreibe belelökött
piros-fehér-zöld kokárdás.
Kiontott vére,
mint a légyfogó sárga ragacsa
elkapta május léggömbjeit.