Az ember lehet „onore volemente tristo”*.
Lehet? Csakugyan?
Könyvgyűjtő Leo bár lorgnonját lobbantja szemembe,
jó, hogy ezernégyszázkilencvennégy óta
csak a könyvtár, a Könyvtár, A Könyvtár
visszavásárlásával foglalja el magát.
Nem húz pajeszon kedvenc Pietro Bembo
széllel-bélelt átköltése végett.
Nem ragad karon Baraballájaként,
hogy szuszogva kövessem, mint elefánt
a messzi Angyalvár hídján lecövekelve,
míg lorgnonjának napablaka
gonosz-derűsen matat ormányomon,
s „Koszorút neked, költők királya, Baraballa!”
veti le rám a pápai Kossuth-díjat.
Ármányos Bibbiena
olajos pillantással hunyorít a hátam mögött,
s a két gézengúz agg,
a hófehér sovány meg a bíborszín kövér
(mivel minden firenzei tréfakedvelő)
a trónus körül
kissé nyikorgó térddel játszik fogót,
s a bíboros lapátszabású parasztkezéhez
gyerekvirgoncan dörzsölődik
a gótikus csúcsú Medici-kéz.

* „onore volemente tristo” (jegyzet)