Első levél Csillag Tibornak

Mivel még minden ízemben remegek, mint a karórából
kitépett hajszálrugó, szakadékony, egymásba gubancolódott
betűimet figyelem s pontosság hideg présében csillapítom…

Tehát itt esett meg, a Scrovegni kertjétől néhány percre.
Verőfényben. Az Il Bo ökörtürelmű kőtömbje mögött.
A Salone kopár hombárjába csukott Fa-ló közelében.
(Mindent végignézve se nyerített át a Tarkamacskához
segítségért a sikátoron. Báthory István és Szobieszki János,
az ős-Il Bo-beli két diák szobráig sem a Prato della Valle
patakmosta oválisához.)

A gyümölcspiac egyetlen rágós narancsként töppedt.
Nem mutatta az időt a rég elporladt velencei kormányzók
keleties óratornya. Sűrű, tömör feketeség töltötte ki
a Loggia del Consiglio oszlopközeit, mintha az utcák
ablakaiból a feketére festett súlyos fatáblákat ide átszerelték volna.
Most látom, utólag, s nincs mit kerülgetni, leírom: lépcsőzete
mögött a Loggia feketeingesek száradó ingével volt beborítva
– láthattuk volna messziről. Sötétlett, mint ruhaszárító kötélen
egy egész különítmény csöpögő inge. Arcunkba vágta a hely
szellemét, akár cégér a kocsmát, ahogy a drapériába vont fal
a ravatalozót.

De a tizenhét éves Mantegna utcai táncosaival volt tele a
szemünk. Gíé elragadtatással. Fiamé gyanútlansággal.
A lépcsőn szép bennszülöttek (egytől egyig északolasz fiúk)
ácsorogtak. Az Il Bo polgárai? Apolló-vonásúak, Júnó-szeműek,
bársonyos szempillájúak. Egy kis, mozdulatlanná finomult dolce
vita – Gobineau, esetleg a fiatal Sztálin s a vén
Mao Ce-Tung szövegeinek fáradalmai után?

De miért nem gondolt a vándor a Mein Kampf-ra is?
Csak most, utólag jut eszébe? Pedig a nadrágom élét súrolva
fröccsent át a lábfejemen s terült el lapos, fekete pacában
a forró kövön a habos köpés. Nem, nem a paca: foszlány
azokból a régi (fekete) ingekből. Giottóhoz jöttem,
de a feketeingesek (most) vörös brigádja üdvözölt.
Kinek látszottam hát?

Legkevésbé sem érdekes, hogy K. K-nak; egy öregasszony-kicsi,
már enyhén rosszul látó, rosszul öltöző, maholnap ötvenes
pasasnak az ifjú hitves s az arcmás-fiú társaságában.
(Kiből elárusítónő anyám, P hercegnője semmit sem kérő
kezét mindenki felé kinyújtja, a hetedíziglen elnyomottak
várakozásával szemeiben).

Hanem látszom inkább Dino Buzzati öregének,
az ő szemükben, kik talán Buzzati hajtóvadászai?
De hol az öreg alól az ifjúságot bőszítő Rolls Royce?
Ez a tükörfényes ülepű vándor látszana bitorló
elnyomónak?

Vagy pogromra érett odesszai kis zsidónak (Síp utcainak,
potsdaminak, varsóinak)? Fehér bőrű feketének?
Mint ahogy 1951-ben Recsken papnövendéknek,
hadapródnak, bárónak látszott? És ’45-ben
– már ’45-ben! – P kellős közepén odapottyant
kosztolányis úrifiúnak – fehér sállal, fekete télikabátján
prémgallérral.

Barátom, csillapodott reszketésem. A habos nyál nyomát
a vászon-élről fölszippantotta a Nap.
Túl vagyok a szabadság üdvözletén.