A bánat nagy öröm.
A vakság kertre néz.
Vágyódni utánad
kiszorítsz magamból.
Annyira belakod
az ágyat, a balkont
– hol vannak sebeim?
Szolgálatomra, nézd,
emelve előttem,
mint egy fehér kancsót,
tálcán tart zuávom1
(én lyukas zokniban,
szitává nyűtt ingben
hatvankilenc évem);
emeli a tested
(én már összeesnék),
emeli át Rómán,
nehogy lábujjadba
rozsdás szög hasítson,
mikor bedeszkázzák.
Fényes fejű szögre
cserélik a rozsdást
törött bokacsontban.
Lándzsájuk kitépik,
dörzsölik: ragyogjon
Isten oldalából.
Harmincnégy év híján
kétezer éves lesz
deszka közt a rémtett –
van mit ünnepelni
betlehemi pajtán.2
Ha most pogány volnék,
mondanám, háromszög
mosdik túl a deszkán:
görögösen kéklik
benne az a halszem.
Milyen kár, hogy senki
nem zúg orgonával.
Nekem kell majd azt is.
Ahogy benned alszom.