A noah-noah hogy Gí-noáhval
negyedszer küzd meg tébolyda-oldalával,
ablaktábla mögül öregasszony
kőkopogású tekintetével –
hugyban ázó fekhelyek forró szagával,
ahol a tizenhármas villamos szembe
jő a térdbe-metszett kanyarban magával;
s pókláb-kőív pillérek alá letérdel
földtől szennyezett rongyában az ég,
hogy homokporlásban lásd jobban: A bordák!
(Szétroppant, üres bordaváz, ez fönt a kép.)
S lásd két udvarával kormos erőd tornyát;
mint széklete fölött: kiszakállasodott;
kőtörés-sebhelyes guggolásba dermedt,
Róma fölött a Pokol tengerzöld
tornác-homályán döf rád keresztet.
A hegye sírhely-üregekké tör-zúz, Föld.

Ő pedig ott kézen fogva Gí-noáhval
átmegy mindkét udvarán. Át kapuk alatt
(boltjuk fölülről néz királyokat);
mint az Utolsó Ítélet vakolatán.
És verejték-ragasztotta akól-falán
magos cella nyílik hátoldalán.

Fala pórusait belélegeztették
embervérrel. Ablak sehol, csak nyíladék
vasrácsán a nyúzott rojt, az ég.
Tetemek vonszolásától szálkás a padló.
Vér buggyan alóla, mint a falból.
Lesz fekete rozsda. És abból por.
Kőrés-szürke levegő esőz a porból.

A cellában ketten, ők. És a Harmadik.
Makacsul fölhúzza csőréig karmait.
Szemben az éggel, de már megvakultan.
Viasz-láb, viasz-csőr, tollba-fojtott holtan.
Koronába foglalt szívverés: szívzúzás.
Ember és szándéka: magos, cellás egyház.

Előbb ágyasház lesz – csak aztán a fegyház.
Fönn: harang magánya. Padlón, tollban: csontváz.
Előbb Cecilia muzsikál belülről.
Előbb Teréz szíve kacag arany nyíllal.
Előbb menedékhely – csak aztán a csapda.
Utóbb Teréz márvány mutatóujjával
a semmi rácsába kampózva halállal.
Négy fal bárdja utóbb a szárnyad lecsapja.

A hajópadlódon Quattro Coronati,
a Kívül hiánya előbb képnek látszik,
mikor még nem halt el a begybe nyelt ének.
Előbb a rácson túl fa és fészek: égbolt.
Előbb áll a Mennyben. Utóbb lesz, hogy szétfolyt.
Akkor már minden szög téged tépő véreb.
Előbb csak virágmag – hullik a padlóra,
mintha a tetemmel terhes árny nem kúszna,
mintha a négy sarok saját tollcsomódat – – –
mártja szürkületbe majd a szemgolyókat.

S hogy a Kívül – fekete angyalfej –
a Quattro Coronati előtt haladt el,
ahogy Sába királynő-hosszú nyaka hajlott,
s viasz-láb, viasz-csőr tollba-fojtva holtan,
szól a noah-noah Gí-noához forrtan:
Ő tudta befelé. Én kifelé tudjam!
Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam.
Vasketrec. Kőcella. Péter és Pál kampón.
Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.