Másik levél Kabdebó Tamásnak

(nyolc hónap múlva)

Ej, ne felejtsem!, én se maradnék áltetem itt, or-
szág ugarán, hogy széttaposott pár csizma „gyanútlan”.
Lőcsei lót-fut, Hámori (hallszik) s Várhegyi folyvást
fél hatig állt s várt (reggeli hattól), ám elaludtam,
vers, az öledben, s gépem is indult Róma felé nagy
vargabetűvel, szerb lesipuskás el ne találjon.
Így ne csodálkozz: római bélyeg kéke levélen
jelzi: egérút jól kanyarult fönt, Alpokon átvitt,
s késve ugyan bár: lent Leonardo nyugtalan esti
reptere tárult. – Jó kezek őrzik mostani csöndünk.
„Búg telefon”, nézd, harmadik éve írtam e sort már…
Verte Velencét vad zivatar-düh, bújtak a gerlék.
Összecsapódó szarvu bikákat fölvet a villám,
hentesi késsel félbehasítja s nyársra ragadva
osztja tetőnkön szét a riók közt! Színhusuk olvad
s kő közi callén bunda-folyássá mállnak a felhők.
„Búg telefon”? Búg! Ámde a sort, halld, ott ne feledd te:
„Horda csahol csak.” Gí keze őrzi most is a csöndem.
Képzeletedre bízva a mát így, kérdj, ha akarsz (én
hallani vélem:) „Lőcsei mit lót?” Á, tudod, épp most
rendezi össze ünnepi számmá cikkeidet, láz-
zal boronálva egybe a Rabtárs jó lepedőnyi
„Harcom a harcod” címre keresztelt nagy levegőjű
fejtegetését s kolczay-R. P. kis kötetének
szép kritikáját (nékem ajánlott persze a vers, mind,
régi szokásként); hogy hova fér el, pláne, ha Koppány
kérdezi L. B-t, s szól eme bölcs agg villanyosizzó
hévvel idézve tolnai álmát, lám, koronámul.
Hát ez a gondja; lót-fut is ettől, kardoz az attak!
„Hámori alszik?” – kérdezed. „Hallszik”; róla e hír jár:
Hív. Levelet küld Várhegyivel doszt! Napra nap így csöng,
„búg telefon”. Itt?!… Itt ki figyelné? Itt nevető, ha
április áztat. Május is itt van. S még nevetőbb lesz
rajtam az égbolt hetven után, hogy jó Popolónkban
tartva napunkat Chigi barátunk s „Santi” tenyérnyi
bankfiliáján, hol Habakuk ül s nem viszi tüstént
Dániel égből jött csemegéjét – félve oroszlánt,
tűri az Angyal gúnyos igéjét. Tűr!, mivel éppígy
lesz kosarából bő lakománk most! Rátkay Mester
(alteregóként, mint kiköpött mord kő-Habakukja)
jőve Soroksár műtereméből, nézi igen, hogy
Gí kosarunk kő-ennivalóját hányfele osztja:
sárga banánt kap Sába, s borával ül Caravaggio
angyala mellé: túrja haját szét, múljon a rossz düh;
papjai ellen fúrja a méreg: hát nem elég, hogy
őt se fizették, holta után itt képe se kap jót,
fényt, teret, oltárt! „Kushad a sutban Péter is, Pál is!” –
s ő, aki rázná angyala vállát feldühödötten.
(Sába s az Angyal végül azért csak kedvre derítik.)
Hát… Popolónkban sem fenekéig tejfel az élet,
drága Barátom, lám, kiderülhet. „Ej, Hephaisztosz
is bicegett volt”, dörmögi Bandink dantei nyelven,
„fő: a család hogy egybemaradjon!” S nézi az arcunk
– mintha tükörben – vén Habakukként:
„Egybemaradtunk.”