Gyönyörködtetvén magam Mantovában mostan
lábam nagyujjának táncművészetével,
hanyatt fektemben a kellemesnek tetsző ágy
kokott-suttogásán szenderülve érzem,
micsoda boldogan tennéd ugyanezt itt, e
második emeleti matrimoniálén,
ahol a rücskösre kapart hófehér falból
két kerek törzsű oszlopfa feszül a menny
szögletes mestergerendáit tartani ránk.
Nyögve éppen hét szeli át a tetőnket,
de igazán nem ez a bámulnivaló itt!
Még csak a deszkabetétek szarvas szeme se!
Sem, mikor az oszlopfák repedése nyílik
– körülszimatoltak, fölbecsültek, mit érsz –,
s az ördögök a nyelvük lógatják az ágyig.
Fölöttünk elfekve telített oszlopfák
– bennük akár egy pár is összekapaszkodhat! –
percegnek is éjjel megállás nélkül fönn,
fanyoszolya-bensőn fából zenélnek.
Amíg csak Mantovát tenger nyalja körbe,
mint lepergett orsó, oly nyulánk és hosszú
vízhullámok kúsznak szőnyeget ingatni.
Csak azt ne feledjem: kizárólag éjjel.
Mert hajnal előtt te furcsábbat látnál:
egy különleges gömbfát, delfinpocakos
kövéret és alvót az ágyunkról csúsztat
ablakunkon át a maradék sötétség.
Nagy kalózlobogó vontatja előről,
lépesmézű holdfény, csöngős és pengetős
lapátkerekével forog a talpáról.
Vagy páráktól villanó aranyevezőkkel
Nap páholja a vízszint fürgébb suhanásra?
Bensejéből Gí, lám, magasan és mélyen
csöng rá édesen.