(A padovai reneszánsz Luigi Cornaróhoz)
Tavasszal és ősszel nekem örökké hiányoztak az enganei hegyek.
S hogy sem lábaiknál, sem folyóvíz mellett Padovában, sem lent a síkon
soha nem lelte urát bennem három házam – tán ez vált nálam ilyen végzetessé.
Hol azelőtt csak mocsár s rossz levegő volt… s inkább kígyó,
mikor is mondhattam volna veled, hogy én voltam, ki a vizeket elvezette!
Születni kell ehhez Apó, mint szép leánynak! Birtokolni, hogy hegyeid
a tavasz almazöld libériájában köszöntsenek reggel, ha akarod.
Ki minden dolgod a maga idejében vitted végbe, s kényelmes, szép otthonodban
A MÉRTÉKLETES ÉLETRŐL akkor értekeztél, ősz és tavasz között
(mert utazásaidon eszedbe sem jutott írni: a tájék helységei szépségükkel ragadtak magukkal),
mikor rangbeli bölcs, tudós, kitűnő barátaid nem voltak veled,
s tizenegy unokád se, egy apának s egy anyának gyermekei…
mind egészséges, mint a makk, mind tehetséges… s a jó erkölcsre hajlamos,
s közöttük a te kis bohócod, s a nagyobbak közt már a társaid, pompás hangú énekesek…
Mikor vörös kövekből rakott palotádat házi muzsikájuk feltöltötte,
mint parti sziklák pórusait hold-dagálykor a tengervíz,
így izenhettél értük: Jöjjetek, nézzétek meg, milyen jól vagyok!
Segítség nélkül ülök lóra, lépcsőkön, dombokon futok fölfelé, s az öröm és a béke el nem hágy.
Ó, nagyúr, legyen szabad itt megjegyezni, hogy mise után,
ha meg nem gyengült szemed az Utolsó Ítélet freskóján kalandozott,
a Scrovegni suhogó angyaldandárai alatt száradó ágra akasztottakban
ismerhettél volna társaimra. Széltaposó dzsiggelésük éppenséggel
nem mutat ott minket fölszálló páva-fiúknak.
És ha mások unokái között csellengek (valamennyien Gí bábos buffoncellói),
én, a réges-régen kiürült madárház – ajtaja törött szárnnyal csapkod,
elhagyott fürdőtégelye kidöntve, s belőle a csipkésre csípett halcsont
száradt kísértete fehérlik – még örülök is, hogy nem az enyémek:
nemlétező három házam melyikében jöhetnénk össze házizenére?
A nincstelen kifordult tenyere, uram, neked holdbéli táj, a Hold túlsó fele.
Nem dicsekedhet, mint te, hogy az én életem eleven élet,
mert élete jórészt nem is övé volt.
Ez az a csöpp egérlyuk a tökéletesség kristálygömbjébe vájva,
amin át kiözönlöttek nálamnál nagyobbra hízott egereim,
házadnyi egereim, az enganei hegyekké vált egereim:
a meg nem születő szabadság óráiból a mindent szétrágó évek.
Tömlöceimnek sosem voltam oly gazdája,
mint te a hegyeidnek, házaidnak, unokáidnak.
P-n a Brentának egy hatalmas ága sem folyik keresztül,
s ha korai halálom (a halál mindig korai; csupán 49 éves,
hozzád képest siheder vagyok, uram) mákszemapróságomat P-ből kifújja,
még az a szerencse sem érhet, hogy szép tájak fölött tengerekig visz a szél.
Gyárfalnak csap, gáztartály vörös köpenyének, villamoshuzaloknak.
Íme, itt hát az árok-töltet, a szemétlerakat-tömeg emel süveget előtted,
a Scrovegni félnadrág akasztottjai, s úgy általában a világtalanság,
tiszteletre méltó öregember, kit a félrefordult fejű Fortuna
98 éves korodig fönt, napsütéses térdein lovagoltatott.