A San Cristoforo
nézésének
önkívületében
(vélve, hogy látogatásunk
Padovában az utolsó,
búcsúnk napját reggeltől
hol a Giotto-
Arena körül a kertben,
hol a lebombázott Eremitani
kápolnájában töltjük)
egyszercsak Gaál Imre
mellénk ül negyediknek.
Pedig tizennégy éve halott volt.
Úgy ült itt,
mint Harasztin,
a stégen,
lábát keresztbe rakva.
Magas rüsztű,
vastag
medvetappancs.
Mintha kalodában
duzzadt volna a lábfej
idáig.
Gumibot kelesztette volna.
Rossz érzés töltött el,
ahogy néztem.
(Talán ilyen vonszolódó
parasztlábat látott
maga előtt Kodály,
mikor a Kállai kettőst írta.)
A Cristoforo láttán Gí
egyetlen párhuzamra bukkant:
Gaálra.1
Vajon a nagypéntek-sorsú freskó
húsvéthétfői állapota miatt?
A keresztre feszített kép
viharvert föltámadásának
nyomai miatt?
A képzeletét meglódító
őshüllő-lábnyomok
tengerszem-pocsolyái miatt?
A falon átvonszolt has és farok
csikorgó páncélzatú
pikkely-lapátjainak
„tereprendezése” okán?
Mint a beásott katonát
a föléje gördülő
hernyótalp,
széttaposta
a megkötözött
óriás mártírt,
s jó felét
vagy kétharmadát
ledörzsölte
Cristoforo
földön
vonszolt
tetemének.
Semmi kétség, e mű,
így, ahogy van,
huszadik századi alkotás is.
Mantegna, aki
a festéket fölrakta,
megkapta késői társát,
a vakfoltgyártót,
a vakablak-személyiségűt,
a nagasaki fotográfust,
aki élő, néző szemgolyókat
fényképez le
a bugyborékoló láva
masszatömegében.
– Na de Gaált is?!
Kézenfekvő volna a vallomás itt,
hogy tudatlanságunk volt a
csapda(?), verem(?), árok(?), melyből
szemfényvesztő hirtelenséggel
(mint júniusi
olasz hegyek
mimózabozontjai)
kiözönlött
ernyősvirágú
balfogásunk.
És nemcsak nyílott –
dühöngő kéjjel
ömlött illata is
(mint ezer hárs Mantovában),
mi tehát káprázó szemmel
költöttük át,
azaz, hogy félre
Cristoforo-freskónk
egész bal oldalát.
Le is írtam később, hogy
Mantegna „utcai táncosaival”
voltunk betelve,
holott képzeletünk szülte őket,
s az, amiért Gaál is leült
padunkra itt, negyediknek:
Gaál földet sem érő,
a súly törvényének fittyet hányó,
delíriumos táncosai.
S e táncosok
titokzatos
eleganciája.
Csakhogy e táncosok Mantegnánál
nyilazó pribékek,
hóhérlegények,
s legfeljebb
ilyen minőségben
utcaiak.
Ámbátor ördögien elegánsak.
Kék, vörös és szürke színben
ragyognak át
az őshüllőnyom
kopásokon.
Hja!
Ha Cristoforo,
az oszlophoz kötött,
végképp átadta helyét
ötszáz év
és a huszadik századi bombázó
pusztító démonának,
akkor bizony az íjat szegző
kecses kéztartása
(az ölés eszköze helyett)
mindjárt egy hosszú nyakú, szép
pengetős hangszert
képzeltet velünk
a vakfolt helyén.
S mondjam még tovább is?
Hja!
Ha több mint harminc éve
kobozták el Károli Bibliámat
(Nietzsche Zarathustrája
s Voltaire Candide-ja
volt jobb s bal felől)
és azóta is hiányzik könyvtárból,
boltból,
iskolából!…
Hja!
Ha mind a mai napig Goethétől tudom
a legtöbbet Mantegnáról
(mindössze néhány oldalt,
de a szószaporítók nem bírnak vele),
mivel Charles de Tolnay2 Boschtól
Michelangelóig araszolván,
útközben Mantegnát kikerülte.
De legfőképpen: Hja!
Ha az ember Padovába
P-ből érkezik!
És ameddig a szemem ellát,
sehol a famíliában
(kiskoromban, nagykoromban)
egy lila cingulus,
egy mediatizált
zsidó
selyemárus,
egy galambősszé szelidült
öreg magánzó,
sehol egy lázterjesztő
bacilusgazda,
ki herezacskóig süpped a mocsárban
(például a Kakastóban),
de abszolút fehér
csokornyakkendőben s
(a vállgödrében
finom, fehér
összehajtogatott
kendővirulással)
előjátszotta volna
hegedűjén
a sorsom!
A fontosat belőle!
Az utazást Padovába
(Firenzébe, Sienába).
Ugyan! Ezt várni P-ben?
Volt egy gyorsan szétvert,
r-gárdásított MADISZ,
még gyorsabban szétvert
népi kollégium.
És P-ből
senki nem jutott
Padovába.
Janus Pannonius
Mantegna utolsó
magyar barátja.
Állapotára nézve püspök inkább,
mint P-beli mocsár-fiú.
Ha három évi gyaloglással
nagyapa nem jut haza
a brianszki rengetegből
szívasztmásan,
ha ő, az eltördelt lábú deres táltos,
kinek bőr-sebesítő csontkosarában
nem volt többé nemzőkedvű játék,
ha ő, akiből mintha
a Halál-cipelte ruhafogas
szélben vacogó rongyaiból
szállt volna föl az elhaló sóhaj,
mikor így szólt:
„a világ legnagyobb festőit árulom,
vegyen Raffaellót,
Mantegnát,
Leonardót” –
szóval, ha nagyapa
eladhatatlan olajnyomatai
nem töltötték volna meg
az ómama-szekrény alját,
Mantegna nekem is
csak annyi marad,
mint mindenkinek,
ebben a mi derék
P-énkben.