Mi, kik huszonegy éve nem fogytunk ki
az egymásnak mondott (s adott!) szóból,
látod, száz és száz mérföld távolságban
fejünk összehajlik s szájunk csókol.
Hívlak – s Velencében kóborlunk ketten.
Hívsz – s ki rohan végig P-n, ha nem te?
Jó a hallása földben nagyapámnak:
jön, ködpor szakállát permetezve.
Ezerszer áldott lépted bugyolálja,
mint égi lovacska lábát gyolcsba;
mégis sírjából költi nagyapádat,
s ömlik sarjú-dombbal P-be Kurd ma.
Kaposba forr a Török Flóris utca,
mint hegyi lejtőjén tavaszéj-hab.
Ím, helyi Signorelli-látomásom:
gyerekkorom lett lampion-héjad.
Sírdombrepesztő Húsvét! Keddi hajnal!
Hőgyész, Világos, Kurd lakik Pében.
Érkezik öt nagybátyám, Iboly néném
kastély-kerti házadhoz cserében.
De a két helyszín egymásba ég! És egy
Hőgyész száz platánja – s a Klapka utca.
Hol dombtetőn kapud elé kirajzol
P-beli kertünk tujája, lucca.
Ott szélforgatta cinke-etetőtök!
Itt hortenziák a moha-ágyon.
Régi bordély félbe-falazott tánc-
terméből mindkettőt kívülről látom.
Olyan az egész, mint a Kakastó rég;
hőgyészi félkastély-kert, s platánfán
a világosi szélzúgásban (víz ring)
függők közt randevúzunk anyámnál.
Testtelen, s szőlő húsától édes
összehajló fejünk. Pávafarkú éj
kölcsönzi hosszan számodra uszályát.
Lent: Föld-átmetsző szakadékú mély.
Kurdon a padlás mérlegén homály van.
Mégis világít, mint cölöplábon
lámpák – közöttük jártál talán ma.
Tengertajték fonású sarud látom.
Március ibolya-ködéből vízcsepp-
milliárd pointillista dómot,
s vízloccsanás orgonát bensejében –
képzelek neked hűs altatót most.
Ahogy csillagok úsznak hajóablak-
alacsonyan a zöld láthatáron,
mindenféle idők összecsukódnak;
szelencetok s fedő: szám a szádon.