Az Eremitaniban,¹
’78-ban,
Gível s fiammal oldalamon,
német turisták
perselybe dobott pénzén
én is bámultalak
a kétpercig tartó fényben.
Nagyot fordult a világ, hallod!
Csontjaimban
betonfogdák lisztharmata,
arcomat egy új Arcimboldo,²
az idő,
sikkanó fűrészgéppel szelt
rönkkarikákból rakta ki.
Különösen szemem körül
ügyelt az évgyűrűk
Tisza-kanyaraira,
hogy az elhalt rostok
haránt-kanyonjaiban
a csaknem öt évtized
lánctalp-lenyomata
oly értelmesen olvasható legyen,
mint csillagásznak
a rakétáról továbbított
Vénusz-fénykép.

Előttem viszont egy tizenhét-
tizennyolc éves ifjú áll,
magyar bezártságomhoz illőn
vadonatúj,
ki freskói után se lesz több
huszonhétnél,
egy festő Chatterton!³
Egy falfestő Rimbaud⁴
a reneszánszból!
Ki eddig halott Krisztusának
öregapja volt szememben,
és Goethe csillagköpenye alatt
a békasó
(ahogy Petőfink mondta róla).
Pedig Petőfit ez az ifjú
hitetlenkedő tisztelettel
bátyámuramozta volna egyre,
s erős, ártatlan lelke mélyén
maga sem tudta volna,
hogy a 6-8 évvel idősebb hangját

nem veszi-e egy őrült,
rémülésteli, zavart ész
meséjének?⁵

Noha jóval előbb
a mindent eldöntő budai kézfogásnál
(ami Vörösmarty
és Petőfi között esett,
s a téli Magyarországot átgyaloglót
újságpapirostul fölragadta!),
ez az ifjú az Ovetari szűkös falán
1448 és ’57 közt
például egy római tiszt hátívében
(e festett vonal himnuszában)
oly régiót tett láthatóvá,
melyben örökifjú a harci program,
s romolhatatlan világszabadság,
beteljesülsz!

* Eremitani, Arcimboldo, Chatterton, Rimbaud, Petőfi-idézet (jegyzetek)

Ha ott ülsz az Eremitaniban,
pislogsz vaksin a mély homályban
s a súlyos kaput a fénybe érő
turistakéz rádcsapatja,
hidd el:
nem az lesz a képtelenség,
hogy minden ténnyel ellenkezve
azt gondoltad: öröklétű.
Hanem a tények válnak képtelenné:
a fehér szegélyű fekete
keresztes vagy körjelű repülőgép.
A bomba oldva.
S a föld Mantegna-szívkamráját,
hogy találat veti szét!
A fedélszék kiégve.
A kő lábazatára
leroggyant
templomfal.
S hogy a római tiszt
hátíve körül a freskó
szóródik
gyerekkörömház-apró
hordalékká.
Mintha istennyi öregember
lépkedne végig
az egérfogú lánggal
beborított hajóban:
derekára csavart kötélövbe
fölfog kötényt,
s mint szántóvető magvát,
súlyos parasztmarokkal
egyenletesen veti
a rombolás sóját,
a kő kövön nem marad
csírátlan sómagvait.

S fehérek lévén, azok
szüntelen fölragyognak,
mint az Utolsó Ítélet
kvarcszemcséi egyszer
a Napja-Holdja vesztett
sivatag földön.

De a sóval
s Mantegna
freskószilánkjaival
behintett kő közt
ismét az Ovetariban
ülhetsz.
S a tizenkilencedik
századi találmány
– a fénykép –
az újra felhúzott falon
míg néhány évtized alatt
emberarcként vénül,
s mint hályogos szemben a köd,
s mint leeresztett
jeremiásszakáll
homályában
elrejtett szív,
sárgulnak
kihagyó
dobbanásai,
a tények –
addig a több-méter magas kő,
tégla, vakolat-
szemétdombból
– állj föl, ha ülsz! –
fölhordatott ismét a falra
három félezeréves
Mantegna-kép!

1

Tanultál közönséges fekete hangyákról,
kik hársfád törzsét,
ablakig hajló ágát
megszállták olykor, nagy esők hírhozóiként.

Hallhattál vörös hangyákról,
kik hófehér csontvázzá tisztítják ellenséged,
neked nincs is más tennivalód,
csak kötözd a hangyabolyra.

Na és a titkos termeszek, kik Indiában
évszázados fákat falnak föl úgy,
hogy a falu hosszú hónapokig észre sem veszi?!…

Méltósággal tartja ágerdejét a fa.
Ősidők óta lombba nem borult szent,

de törzsén – és mindig földközelben! –,
mint egy odatapadt selymes pillangó,

új hajtás kezd rajta levelezni.
Vélhetnék hát igazán halottnak?

Álltában elaludt,
lónak álmodja magát,

vélik róla, mígnem egy öszvérhajcsár
nagy útja felezőpontjához érve alatta,
magányos hátát a
száraz bölcs törzséhez veti.

E percben a kéreg beomlott.
S nem telt bele több egy jajnál,
a fa, mint részeg látomása,
ellobbant vörhenyes-lilás porfelhőként.

A benseje már oly üres volt.
A termeszek már úgy fölették.
Héja volt csak a megszokásnak.
S nem vastagabb a rézmetsző egy vonalánál.
Az volt: levegő-rajzolat csak,
míg a hajcsár neki nem dőlt.

Ám attól kezdve kénsárgán ég,
katasztrófa-lombja lángol,
magasabb a Hallgatás Tornyainál,
viharövezte szirti fárosz.

2

De restaurátor hangyákról nem tanultál.
Mint a termesz: szervezettek s észrevétlenek.
Mint a termesz: belül, rejtőzve munkálnak.
A szú, ha összezár vele a csend: perceg.
Társad épp a belőle áradó csend űzi szólni.
A restaurátor-hangya nem töri meg a csendet.
Talán nem is saját erényéből,
mint inkább mások hibájából él.
A lánctalpak dübörgése,
a belsőégésű motorok állandó robbanásai,
a golyózizegés,
az örökös temetőgödör-ásás,
az örökös emberbőr-nyúzás,
a bőséges vérlocsolás a körutakon,
megölt felebarátod
rosszul emészthető szemgolyója,
ha farkasszemet néz veled
önnön vastagbeled
csipkefodrain keresztül:
hangosabb a restaurátor-hangya szöszmölésnél
még akkor is, ha izgalmi állapotba jön.
Az a fennsík, ahova meztelen kiszalad
(még fürdőlepedőjét is vesztve futás közben),
szinte már a senki földje. Heurékája
a Hold túlsó felén elhalt kiáltás.
Kivált e századvégen a Hábornok
(ejtsd: tábornoknak) nem arra jár,
s a Politicon Zoon legkisebb gondja sem,
hogy tudatába beemelje.

3

A restaurátori hangyaszorgalom?…
Ne ints rá, hogy az emberiség-nagy
Cséri-telepen
néhány meszesgödör-agy,
pár guberáns.
A sic itur ad astra szemkápráztató
rivaldájának fonákján
egy ganémosó.
Pár, két lábon járó trágya-regiszter.
Néhány ürülék-enciklopeditőr.

Félrebeszélsz!
Így még a méla
vicc se kerekedik ki belőled,
a gilisztáé,
mely elülső végét a földből kidugván
az ugyancsak kitűrődő hátsó végben
a magányt megosztó Másikra talált.

Ha ilyen csökönyösen
egyvégű akarsz lenni,
hát hogy s mint araszolsz?

Ha a Földet kirobbantod hasad alól,
fémkesztyűs tűzszerészem,
egy közelítő szép napon
H. G. Wells naiv kis víziója benned
ugyancsak furcsa testet ölt
jövőd még üres csillagán.
Mr. Wells* (ha emlékszel még)
fejnek álmodott.
Attól gyulladt be: babakacsódtól,
cserépdugvánnyi lábfejedtől,
pólyáspopsid mindegyre csökkenő kerületétől,
angolkórjába,
mint egy csésze forró teába
belepuhuló
madeleine-keksz hátgerincedtől
(jaj, egy percre sem érthető félre
római hátívnek már!),
a szívvel és a nemiszervvel ékes törzsed
szemétlapátnyi
áttetsző csirkecsontjától,
melyből Sziszüphosz ijesztő
óriás kődarabjaként
rettenetes naggyá vált fejed
a mélybe legördül.
Ilyen riasztó véget jósolt
a derék nyárspolgár Mr. Wells.
Nem a tudásét, de tudósit.
S én kelletlenül reprodukálom
ezt a joviális fantomot,
hogy meglásd,
milyen susztermunka a váteszi!
Én futószalagon nőtt Hasfelmetszőm!
Uniformizált Kékszakállúm,
Tűzszerészem,
hiszen dehogy csupálódtál le
egyszál fejjé!
Fejednek épphogy nyoma sincs,
mikor megpillantlak
jövőd még üres csillagán.

4

Jövendőnk ürességéhez mérve
csakugyan összement válladon
vasgolyóbist láttat velem az óra,
fej-nagyot, sötétet!
Lám, a beidegzett
rossz szokás hatalma:
önkéntelen visszacsatol
a börtönévek közepébe,
hiszen először
a bokabilincs
láncának ölben hordott
tömör vasgolyóját
fedeztem föl
fejed helyén.
De hogy lehetne ez igaz?
Magyarországon a rab koloncát
hatályon kívül helyezték
az ötvenes évek.
(– Óh, azok a vasgolyótlanodó
ötvenes évek!…
Noha a svédek
már a múlt században
kiiktatták életükből.)

Látod, rólad, az első benyomásomban
csak régi börtön-félelmem volt igazi.
A valóság ennél
– úgyszólván –
robbanékonyabb:
Pokolgép nőtt a válladra,
abba dugtad tövig a fejed.
S lelked mindössze az a szikra
– volt (?), lesz (?) –,
mely üres
jövődbe
szétveti.

* Mr. Wells (jegyzet)

Kristófot, az óriást
nagyon szerettem
kisfiú koromban.
Kezében bot helyett
pálmafa volt,
nyakában ült
a gyermekisten,
s ő példás
buzgalommal
vitte
a folyón
keresztül.
Mennyi világoskék,
pálmazöld
és szőkés, rőtes
aranybarna
volt e képben:
gyerekkel játszó
szelíd óriás,
gyermekszemből néző
szelíd isten.
Fönt kék, lent kék,
s középen az édeni pár.
Gyermekbizalom
s medve erejű
boldog béke.

Babától, Emmitől, Annától
kölcsönzött kezem,
Mantegna, kétszer
belefért volna
vasmarkodba,
de kötve hiszem,
hogy csontgumóid,
lapátkörmöd,
szíjjal-tömött,
husáng-kemény
tenyérpárnád
épp emiatt telt tökéllyel
(mint szűz, malaszttal).
Nem kezünké, alighanem a
kor-különbség
röppentette orrom elől –
„Kakukkváron” (s P-ben, P-ben!)
nincs! s nem lehetne Ovetari.
Ott a tüzér és a rozs honos.
S mint szülőszigeteden
a szürkés-sárgás partoldalból
a Brenta-kimosta fűzgyökér omlik
félig eltemetett fejekhez hasonlóan,
itt a futóhomok-dűnék
szélmarkolta oldalából vicsorognak
(’47-től? ’48-tól kezdve?)
lepattogzott azúrszemmel,
fehér falisztjük folyató
elrákosult fekete szájgödörrel,
kékes, pomádés őserdő-üstökük
trágyának kiteregetve
az ifjúságunknak mondott
ötvenes évek.
Suhanckorunk:
lángszóró-koszorús, ágyútorkú.
A dögtemető gödreibe belelökött
piros-fehér-zöld kokárdás.
Kiontott vére,
mint a légyfogó sárga ragacsa
elkapta május léggömbjeit.

Mantegna, Mantegna,
te benősültél Velencébe.¹
Mantovában fölépült házad
jómódú úrnak mutat.²
Büsztöd³ a Brenta szigetén
szíjarcú parasztnak.
Kisfiú-koromban féltem Máriádtól:
de kemény asszony!
Krisztusod
rövidülésének
nem örvendeztem.
Álltam halott nagyapám lábánál:
ő is rövidült.
De hiába volt Máriád
egykorú nagyanyámmal,
férfiarcában
egyetlen virág
árnya sem rezzent.
A Csorba utcában a
Madonna della Seggiola
filléres olajnyomata
nézett rám üveg alól,
blondelkeretből.
(Az első világháború
után nagyapa
reprodukciókkal házalt,
de Kossuthfalván
azazhogy P-ben⁴,
ki a csodának
adhatta volna el a
Fontainebleau-i Dianát
s Raffaello Madonnáját?!)
Így, az ómama-szekrény
faragott
alsó
rekeszében
százával illatoztak
az eladhatatlan nyomatok,
a Seggiolából is több tucat –
ezért hát óvatosan
közelről is
jól megnézegettem,
ha egyedül
maradtam a szobában.
Hármat, négyet a rongyosodó
szőnyegre kiraktam,
s félig lesütött szemmel lestem,
hogy állhatatosan
hátam mögül is
arcomba néz.
Összeszorult a szívem:
Gizura úgy hasonlított.
S mégis egész más Gizu volt:
amilyet csak elképzeltem.
Hogy egyszer így fog nézni,
amikor a lavorba lép,
s vállára
bádogkannából
Emmi
Ingres-forrást folyat.
(Az is megvolt,
A forrás.
„Festője akkora”,
szólt hozzám Iboly néném,
„hogy a rajzpapírt is
róla nevezték el”.)
S mikor Emmi
– megunva testvért, kisfiút –
magunkra hagy,
Gizu az ágyterítőn,
dunyha gödrébe
magához húz.

Nyári estén, amikor
nehezen várva sötétlik,
s ha besötétedett,
föllobbantja mindjárt a függönyt
az ezüstös Hold,
néha rajtakaptak,
hogy két ágy között
– hol vánkosom: fejpárnám,
derékaljam –
én lábtól fekszem,
alig kivehető
szemébe
nézek,
s ő a mélyből,
üveglap
holdfénytől sárgás
pocsolyája alól
szemmel tart.
De azt már nem tudták,
hogy ki mindenki
szemével néz.
Emmiével,
kinek sötétpuhájú
ujja nyomban
fölhajtotta a dunyhát,
s félig alvó idegeim
billentyűzetén
– a blondelkeretből
kihajolva –
orgonázott.
Éviével,
Babáéval,
a Tamás-lányokéval,
kik háromkerekű
jó bicajomon
felváltva karikáztak,
s a tágszárú,
lyukas
bugyin át
megszámolhatatlan
változatban sötétlett, izzott
és körül már mohosodott
a félig
behorpadt
rózsa.

Mantegna! Kaptam volna én
Máriádtól lábtól-fekvést!
Égő papírt,
összekötött
kezem közé.
Böjtre böjtöt.
A nyomtató ló igáját.
Magasba kaptató szamár
málhatartó merev nyergét.
„Hé! Hozd a lovat,
mindjárt pirkad!
Hé! Törd a követ!
Csillagfénynél
is törheted!”,
mondta volna
s törte volna,
s nagy arcának verejtékét,
szem-igája csontgumóit,
csontgörbéit
– Szervátiusz Dózsa-vázát:
nézhettem volna szikes állát;
olyan mint az
egy-tagba állt
ekenyom-föld;
féreglakója menekül,
a barázdabillegető átugorja.
Mantegna! Ettől bizony
nagyon féltem,
s félte más is,
mert az a Krisztus
túl halott volt,
s fölötte az az Asszony
túlságosan arra gondolt:
napszállatig
mennyit
szánthat.

(Hát tudtam én,
hogy tenyeréből
búzaszemek
csíráznak ki?!)

* benősültél Velencébe, házad jómódú úrnak mutat, büsztöd, P (jegyzet)

Mantegna!
Órákig néztünk
Gível és fiammal.
Előbb csak turista-fényben,
később a homályban is.
Láttunk is, nem is.
Évszázados
és modern kopás,
mint két papucsa
a tébolyodott táncosnőnek,
Pusztulásnak,
hallod, fölszántott jócskán
itt is, ott is.
Fölülbélyegzett
Téged a semmi!
Pörgette ringyója papucsorrát
festett vakolatban.
S ha papucsa szétfoszlott,
csupasz lábujja tördelte tovább
nyögő repedésed,
mígnem a felbőgő gép
ártatlan szörnyetege
vasfarkú bombáival
nem aprózta tovább a gonoszt:
egyetlen rántással
faladról letépett!
Nézlek – legalább azt,
amit a „hangyák”
belőled visszahordtak.
Nézünk – elhűlve
kölyök-voltodtól.
Tizennyolcévesen
én mit csináltam?
P. M. színművésznő
szeretője
voltam
akkor.
Cukros-citromos lencse-evő.
Röhögtető „szerkesztő úr”,
disznóhúsra
likőrivó.
Éjfélkor
vacsorázó.
Hajnali hatkor
másnapos
szilvaevő.
Egy kárpitossegédből
lett
alispán
levetett
alsóneműjében
se szolga, se úr –
egy fordított
biciklista,
fölfelé taposó –
nevetséges,
bokáig lecsüngő
álmodozásából
fának csapódó.
Délelőtt, alkonytájt
hegyi házba hazalopakvó,
ablaka alatti fűben
alvást színlelő,
a szobaasszony nevelte gyermek
papírbabáit
előbb kifestő,
később extázis-oktató,
kicsavart végtagú
szerelmi
próbabábu.
Minden paradicsombozóton
átvetett pillantás
nekem szólt,
a sírgödör
túlsó oldaláról is
kampósította
mutatóujját Éva,
a szemöldöke is
lépesmézből volt.
Rossz verseimből
rossz cikkeimbe,
körbegépeltem őt
a gálosfai erdő
levélsűrűjébe –

De hol volt számomra
egy Ovetari?!
És csupasz gótikája?!
A tizenhárom
üres
falmező
misztikus
röntgensugárzásban,
hogy az érettebbek,
Pizzolo,
Ansuino da Forlì,¹
Bono da Ferrara²
hét megkezdett
vagy versengve
együtt készült
fali síkja
épp e benső fénylés
árnyékától
szövődjék
mély sötétségbe,
míg suhancszemem előtt
kitárul
a rakott kő
mások elől
rejtett tökélye,
a legbelülről
kiütköző képsor
(a lélek legbenseje,
mintegy a kő
napfény-nem-járta
legközepéből),
készen,
megmásíthatatlan színben
és szerkezetben,
mint kisgyermeknek
a kifestő-minta!
Hogy vaksötétben is
felhordhassam
festék-vakolat rétegeim,
hiszen a falsík
kifestő-könyvem csupán.
Jól megtanultam,
hogy festékemmel
vonal közt maradjak,
ami pedig a színt illeti,
mintám nemcsak előírja:
kékre kéket,
rőtre vöröst –
nem, nem!
A csoda itt kezdődik:
lehetetlen,
tanulatlan,
keveretlen,
érleletlen,
elkapkodott,
összezagyvált
kékem a kéken átlényegül,
kékké válik,
vizenyőjét elfolyatja,
mocsár-árnya fölszívódik –
nem értem hogy,
csak imádom,
ahogy tőgyet rántó,
sövényszövő,
tetvet, férget szétmorzsoló,
hímvesszőmet szorongató,
vasbaltámmal fát hasító,
kutyám Brentán megúsztató,
farönk alá kulcsolódó
vaskos, vörös suttyó-kezem
szögletes és gyászos körmű
ujjaival
fest az Isten.

* Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara (jegyzetek)

Sajnos, Jakab¹
és a vértanúság
– s a római tiszt
hátgerince
szintén benne,
a huszonéves divinális
halhatatlan szemszögéből –
még mindig (az elszállított)
többméteres romhordalék
málló
titka.
Szunnyad, mint egy meddőhányó
aljába szórt marék gyémánt.
Pedig az a hátív megmutatta
(s volt ott más rész
igen bőven):
gyerekfejjel
kész benne
a Halott Krisztus.
Nem jött ő rá – csak
így látta.
S kinevetve,
ki természetes látásmódját
matézisi studiumok
gyümölcsének vélte volna.
Squarcionénak, a féltékeny
pártfogónak?²
Vagy Nicolosia nevet? –
hiszen a család^{3, 4}
kisujjából is kiérlelt
művészetet szop a „pásztor”.
Mért nem mindjárt
Pizzoliból,⁵
a jól felkészült
versenytársból,
ki a szembe-falat
ékíthette?!
Ugyan, ugyan,
te is csak rövidülésben látod,
ha elnyúlik előtted
társad teste,
s tornyodból rádhajolva
borzongató jól
vagy rosszul
hatni fog a furcsa szemszög,
s a kiismert forma fényét,
a tér elmoccant síkját
lentről
te is szokatlannak találod.
A kérdés nem a rövidülés –
a perspektíva mindenkié.
A kérdés:
a többlet
túlnan.
Nem a szemszög –
a hozadéka.
Nem maga a római hátív –
hanem hogy éppen
ívelése
lesz a kulcsod.
Ebből a nézetből kinyílik
és teljes egészében látható lesz,
ami minden más szögből
ködlő semmi,
vagy csupán a sűrű leplet
meglebbentő fuvallat
a derengésben.
Hogy derék ember ez a főtiszt.
És hisz, ha látja.
És hisz, amíg lát.
Vért utáló katona ő.
Hosszú útján érett ezzé.
Előkelő
széptartású
úriember,
ki zenét hallgat –
ím, a finom kéztartása!
Alig akad némi híja,
hogy elfedje
a pilátusi
kifejezést.
Ismételi
Jakab áldó
mozdulatát,
s mégis, talán mert ujjait
össze nem zárta,
s kezét az égi fénylés
valósággal
kettévágja,
kiütközik rajta
a gyönge
„semmit sem
tehetek
érted”.
S hogy a magát
nem sokra tartó lélek
nem ugorhat tűzbe
– megég.
A sisak, az arcél,
a váll, a kézfej,
a könyök mögötti
s a csupasz combon
végigsötétlő pinceárnyék:
mind lemondás.
Bár ahogy áll,
a fény-öntözte
hátív s gerinc,
s alatta a bal láb a súlyt
– a mártír előtt térdeplőből
kisugárzó ellenfényben –
egy gyönyörű állat,
egy lángléptű ló
feszülő erejével
telítve tartja.
És leengedett
jobb csípője,
s jobb térde is,
behajlítva,
és megemelt bokája
a levegőben
– végig fényben! –
mintha a döntő lépést
már csak
lépni
kéne.
Ahogy fénylő fele
szinte lebegve áll,
oly nemes és egyszerű, hogy
azt gondolnád,
a következő pillanatban
Jakabhoz lép
s átöleli
roskadt vállát.
Boltozatos mellkasával
egy légiós
a háttérben vár.
Két kezét hűvösíti
levélmintás
karcsú pajzsán.
Félig germán,
félig néger
arca tele
mélabúval.
De most leplét
lobbantva int
az ádámcsutkás,
mindig éhes,
korán aszódó
bezupáltnak,
ki a tót
menyasszony
szelídségű
fiú-társra
mordul nyomban,
s bár a
szívalakú
sisakmélyből
két ártatlanul
mit sem értő
asszonyszem néz
a vakvilágba,
a kar erős,
a mellkas széles,
s az ékes lábszárvédős,
sarus lábfej
kilép ha kell,
ha társa vonzza,
ha a főtiszt
Jakab lábához leborul,
s bár nincs égi jel,
s Vitruvius⁶
kőboltozatján
a birodalom
gőgje sem reped
(hiába, Mantegna
Rómát visszahoztad!),⁷
ő meg ő, meg ő,
az összes zsoldos
kilép ha kell,
kardot is ránt,
míg az
egyensúlyát
vesztett
bírósági hivatalnok
kezéből hull a vessző,
úgy elámul,
hogy Jakab s a tiszt
s kik az imént
vaddá vált arccal
még egymást taszigálták,
a zsoldosok
a söpredékkel
félig berúgva,
dülöngélve,
félig lebegve
szinte angyalokként,
egy sosem
tapasztalt
ünnepélynek
óceánnyi fürdőjéből,
a vesztőhelytől
egyre messzebb,
úsznak köré
a horizontra.

* Jakab, Squarcione, Nicolosia, Bellini család, Pizzoli, Vitruvius, Mantegna Rómát visszahoztad! (jegyzetek)

A San Cristoforo
nézésének
önkívületében
(vélve, hogy látogatásunk
Padovában az utolsó,
búcsúnk napját reggeltől
hol a Giotto-
Arena körül a kertben,
hol a lebombázott Eremitani
kápolnájában töltjük)
egyszercsak Gaál Imre
mellénk ül negyediknek.
Pedig tizennégy éve halott volt.
Úgy ült itt,
mint Harasztin,
a stégen,
lábát keresztbe rakva.
Magas rüsztű,
vastag
medvetappancs.
Mintha kalodában
duzzadt volna a lábfej
idáig.
Gumibot kelesztette volna.
Rossz érzés töltött el,
ahogy néztem.
(Talán ilyen vonszolódó
parasztlábat látott
maga előtt Kodály,
mikor a Kállai kettőst írta.)
A Cristoforo láttán Gí
egyetlen párhuzamra bukkant:
Gaálra.¹
Vajon a nagypéntek-sorsú freskó
húsvéthétfői állapota miatt?
A keresztre feszített kép
viharvert föltámadásának
nyomai miatt?
A képzeletét meglódító
őshüllő-lábnyomok
tengerszem-pocsolyái miatt?
A falon átvonszolt has és farok
csikorgó páncélzatú
pikkely-lapátjainak
„tereprendezése” okán?
Mint a beásott katonát
a föléje gördülő
hernyótalp,
széttaposta
a megkötözött
óriás mártírt,
s jó felét
vagy kétharmadát
ledörzsölte
Cristoforo
földön
vonszolt
tetemének.
Semmi kétség, e mű,
így, ahogy van,
huszadik századi alkotás is.
Mantegna, aki
a festéket fölrakta,
megkapta késői társát,
a vakfoltgyártót,
a vakablak-személyiségűt,
a nagasaki fotográfust,
aki élő, néző szemgolyókat
fényképez le
a bugyborékoló láva
masszatömegében.
– Na de Gaált is?!
Kézenfekvő volna a vallomás itt,
hogy tudatlanságunk volt a
csapda(?), verem(?), árok(?), melyből
szemfényvesztő hirtelenséggel
(mint júniusi
olasz hegyek
mimózabozontjai)
kiözönlött
ernyősvirágú
balfogásunk.
És nemcsak nyílott –
dühöngő kéjjel
ömlött illata is
(mint ezer hárs Mantovában),
mi tehát káprázó szemmel
költöttük át,
azaz, hogy félre
Cristoforo-freskónk
egész bal oldalát.
Le is írtam később, hogy
Mantegna „utcai táncosaival”
voltunk betelve,
holott képzeletünk szülte őket,
s az, amiért Gaál is leült
padunkra itt, negyediknek:
Gaál földet sem érő,
a súly törvényének fittyet hányó,
delíriumos táncosai.
S e táncosok
titokzatos
eleganciája.
Csakhogy e táncosok Mantegnánál
nyilazó pribékek,
hóhérlegények,
s legfeljebb
ilyen minőségben
utcaiak.
Ámbátor ördögien elegánsak.
Kék, vörös és szürke színben
ragyognak át
az őshüllőnyom
kopásokon.

Hja!
Ha Cristoforo,
az oszlophoz kötött,
végképp átadta helyét
ötszáz év
és a huszadik századi bombázó
pusztító démonának,
akkor bizony az íjat szegző
kecses kéztartása
(az ölés eszköze helyett)
mindjárt egy hosszú nyakú, szép
pengetős hangszert
képzeltet velünk
a vakfolt helyén.

S mondjam még tovább is?

Hja!
Ha több mint harminc éve
kobozták el Károli Bibliámat
(Nietzsche Zarathustrája
s Voltaire Candide-ja
volt jobb s bal felől)
és azóta is hiányzik könyvtárból,
boltból,
iskolából!…
Hja!
Ha mind a mai napig Goethétől tudom
a legtöbbet Mantegnáról
(mindössze néhány oldalt,
de a szószaporítók nem bírnak vele),
mivel Charles de Tolnay² Boschtól
Michelangelóig araszolván,
útközben Mantegnát kikerülte.

De legfőképpen: Hja!
Ha az ember Padovába
P-ből érkezik!
És ameddig a szemem ellát,
sehol a famíliában
(kiskoromban, nagykoromban)
egy lila cingulus,
egy mediatizált
zsidó
selyemárus,
egy galambősszé szelidült
öreg magánzó,
sehol egy lázterjesztő
bacilusgazda,
ki herezacskóig süpped a mocsárban
(például a Kakastóban),
de abszolút fehér
csokornyakkendőben s
(a vállgödrében
finom, fehér
összehajtogatott
kendővirulással)
előjátszotta volna
hegedűjén
a sorsom!
A fontosat belőle!
Az utazást Padovába
(Firenzébe, Sienába).
Ugyan! Ezt várni P-ben?

Volt egy gyorsan szétvert,
r-gárdásított MADISZ,
még gyorsabban szétvert
népi kollégium.
És P-ből
senki nem jutott
Padovába.
Janus Pannonius
Mantegna utolsó
magyar barátja.
Állapotára nézve püspök inkább,
mint P-beli mocsár-fiú.

Ha három évi gyaloglással
nagyapa nem jut haza
a brianszki rengetegből
szívasztmásan,
ha ő, az eltördelt lábú deres táltos,
kinek bőr-sebesítő csontkosarában
nem volt többé nemzőkedvű játék,
ha ő, akiből mintha
a Halál-cipelte ruhafogas
szélben vacogó rongyaiból
szállt volna föl az elhaló sóhaj,
mikor így szólt:
„a világ legnagyobb festőit árulom,
vegyen Raffaellót,
Mantegnát,
Leonardót” –
szóval, ha nagyapa
eladhatatlan olajnyomatai
nem töltötték volna meg
az ómama-szekrény alját,
Mantegna nekem is
csak annyi marad,
mint mindenkinek,
ebben a mi derék
P-énkben.

* Gaál Imre, Charles de Tolnay (jegyzetek)

Mikor imaginárius az erkölcs,
hiszen a tett is az; esti tévétorna;
intézményesített felnőttoktatás,
szamárlétrád következő foka: csillag,
s abból, hogy a tudás hatalom, csupán
annyi látszik: a Hatalom eltartása;

mikor óriás aggastyánok hullnak
az emlékezet Ördög-szigeteire,
hol börtönőrként te még állva alhatsz;
alhatsz – hisz egyre elnémultabb a ketrec,
fugákba igyekszik menekíteni,
föld alá magát a szellem; él? Férget rág!

Mikor a te fiad s unokaöcséd
már nem szegődik trópusra porkolábnak,
marsolnak a kilencvenes évek, s ő
azt se tudja, hogy Kassák, Füst Milán ki volt,
Költészet, minek őrizné beomlott
cellád? Porladnak Dreyfus kapitányaid,

Jékely után Illyés is, a most halt,
s a garabonciás Kormos légnemű már.
Pár, Hatalommal fényesre dörzsölt név
kifakulva repedezik bele Magritte¹
világgá váló kő-csendéletébe.
S Költészet, cumaei jósnő, a michel-

angelói vénség meg nem menekül.²
Új kőbalta: fiad fia bunkózza le.
Európa eső után.³ S a kövült
zászlótartó, a mitológiai Bika-test,
a picassói ló nyakán hurcolt lány⁴
kövült szemérem-kelyhe: hóhér s áldozat,

az egymásba torkolló kőerekben
csak egy névtelen bolygó hátgerince már.
Mikor strázsádon alszol, s százlábúak
selyemzizzenése béleli puhábbá
az elfelejtett verssorokból kikelt
sivatag-éjt, meddő-e szólni: Fiam!

Lehetek-e Jézus Krisztus szupersztár
kopaszodva, hang nélkül – botláb s kacsatánc! –,
s te szegény Lázár,⁵ Jairus⁶ lánya,
hogy azt mondhassam: Kelj fel és járj! Kapaszkodj
erősen Mantegna övébe, fiú!
Szégyen, nem szégyen, huzasd ki magad innen!

Akár halomba kötött hasított fát.
Mint a harkába fogott száraz ágakat
erdőből cipeltem ki a vízmosás
holdbéli sárga vágataiba bújva,
s rejtegettem az ég ezüstös halál-
madarai elől zölddé vált szívemet.⁷

Két tizenéves szót érthet egymással.
Közös a nyelv. A fészekből kivető sors.
Közös a világ rosszasága – s az út,
melyen magad zúzod be kéklő szárnyadat.
Rácsodnak vélted, gyár vasablakának.
S ha épp kukoricatáblában botorkálsz

s fú a kozák, s pikája már sistereg,
úgy még elkerülöd az orrodba fűzött
karikát, s hogy kiszámíthatatlan lassan
célba vedd eléd vetülő önmagad, és
lelődd, mint egy lomha-nagy polgári lég-
hajót. Önnön tömegkatasztrófád, fiú,

tán egyetlen módon mégis elmarad:
ha átcsap rajtad farkashányadék idő,
mint rossz fedélközön viharzó hullám,
hagyd gépeiden az óraketyegést!
Ovetaridat kutasd, kopár tűzfalát,
benső homályban mered vakolatlanul.

Ha rongyod még ótvarodat sem fedi,
ha bérencek óvják frakkba bújt hájadat,
ha köldököd alá is rendjel legyez,
Lennon elárverezett zongorájára⁸
mondom, egyetlen koncert nem ég csonkig:
Heisenberg hegedűséé.⁹ A Mantegnáké.

* Magritte, michelangeloi vénség, Európa eső után, picassói ló nyakán hurcolt lány, Lázár, Jairus, harka, Lennon elárverezett zongorája, Heisenberg (jegyzetek)

(A padovai reneszánsz Luigi Cornaróhoz)

Tavasszal és ősszel nekem örökké hiányoztak az enganei hegyek.
S hogy sem lábaiknál, sem folyóvíz mellett Padovában, sem lent a síkon
soha nem lelte urát bennem három házam – tán ez vált nálam ilyen végzetessé.
Hol azelőtt csak mocsár s rossz levegő volt… s inkább kígyó,
mikor is mondhattam volna veled, hogy én voltam, ki a vizeket elvezette!
Születni kell ehhez Apó, mint szép leánynak! Birtokolni, hogy hegyeid
a tavasz almazöld libériájában köszöntsenek reggel, ha akarod.
Ki minden dolgod a maga idejében vitted végbe, s kényelmes, szép otthonodban
A MÉRTÉKLETES ÉLETRŐL akkor értekeztél, ősz és tavasz között
(mert utazásaidon eszedbe sem jutott írni: a tájék helységei szépségükkel ragadtak magukkal),
mikor rangbeli bölcs, tudós, kitűnő barátaid nem voltak veled,
s tizenegy unokád se, egy apának s egy anyának gyermekei…
mind egészséges, mint a makk, mind tehetséges… s a jó erkölcsre hajlamos,
s közöttük a te kis bohócod, s a nagyobbak közt már a társaid, pompás hangú énekesek…
Mikor vörös kövekből rakott palotádat házi muzsikájuk feltöltötte,
mint parti sziklák pórusait hold-dagálykor a tengervíz,
így izenhettél értük: Jöjjetek, nézzétek meg, milyen jól vagyok!
Segítség nélkül ülök lóra, lépcsőkön, dombokon futok fölfelé, s az öröm és a béke el nem hágy.
Ó, nagyúr, legyen szabad itt megjegyezni, hogy mise után,
ha meg nem gyengült szemed az Utolsó Ítélet freskóján kalandozott,
a Scrovegni suhogó angyaldandárai alatt száradó ágra akasztottakban
ismerhettél volna társaimra. Széltaposó dzsiggelésük éppenséggel
nem mutat ott minket fölszálló páva-fiúknak.

És ha mások unokái között csellengek (valamennyien Gí bábos buffoncellói),
én, a réges-régen kiürült madárház – ajtaja törött szárnnyal csapkod,
elhagyott fürdőtégelye kidöntve, s belőle a csipkésre csípett halcsont
száradt kísértete fehérlik – még örülök is, hogy nem az enyémek:
nemlétező három házam melyikében jöhetnénk össze házizenére?
A nincstelen kifordult tenyere, uram, neked holdbéli táj, a Hold túlsó fele.
Nem dicsekedhet, mint te, hogy az én életem eleven élet,
mert élete jórészt nem is övé volt.
Ez az a csöpp egérlyuk a tökéletesség kristálygömbjébe vájva,
amin át kiözönlöttek nálamnál nagyobbra hízott egereim,
házadnyi egereim, az enganei hegyekké vált egereim:
a meg nem születő szabadság óráiból a mindent szétrágó évek.
Tömlöceimnek sosem voltam oly gazdája,
mint te a hegyeidnek, házaidnak, unokáidnak.
P-n a Brentának egy hatalmas ága sem folyik keresztül,
s ha korai halálom (a halál mindig korai; csupán 49 éves,
hozzád képest siheder vagyok, uram) mákszemapróságomat P-ből kifújja,
még az a szerencse sem érhet, hogy szép tájak fölött tengerekig visz a szél.
Gyárfalnak csap, gáztartály vörös köpenyének, villamoshuzaloknak.
Íme, itt hát az árok-töltet, a szemétlerakat-tömeg emel süveget előtted,
a Scrovegni félnadrág akasztottjai, s úgy általában a világtalanság,
tiszteletre méltó öregember, kit a félrefordult fejű Fortuna
98 éves korodig fönt, napsütéses térdein lovagoltatott.

1

Mit mondhat neked egy nagyon öreg noah-noah ember?
Noah-noah felesége így szólt hozzá
az Isola di Mantegnán átsuhanó helyi járaton:
„Már megint kiszőrösödött a füled! Na és az orrod!…”
Hát azért üljön a lábad elé,
hogy kicsi ollód megilletődve nyesse
a fül kopár bozótját?!…

2

Mit mondjon neked egy noah-noah kisfiú?
Aki ha gondol egyet,
noah-noah játszótársával
Monselice toronyteraszainak
sötét bélésű boltívei alól
szökdös át egymáshoz,
s ha az est
a zöld kúphegyek közé
leereszkedik,
az istállóajtók fényének dőlt kévéiből
szálanként kötik csokorba
a pipacsokat.

3

Vagy ne mondjon semmit,
csak noah-noah társával együtt
toppanjon be hozzád
a közömbös, hideg csillagképek alatt?
A fürdő zugában rádtalálva
a félig lehúzott halványlila harisnyaszár
lágy tekergőzéssel úszik utánad,
mint szövegek az ikonokon.
Bebarnult mennyezet helyettesít röpülő eget,
virágcsempéjű kád a kagylót,
s a kádból,
a tenger tenyérnyi végtelenjéből kilépve
talpad hajlataira a Föld
vastag, meleg, barna szája tapad.

4

Vagyis mit mondjon neked egy noah-noah, ha költő?
Hogy látta, amint az Isten
festette a virágokat Mantovában?
Hogy Parmában ő volt
a Battistero felől érkező muzsika;
a könyvüzletbe betoppanó egyszál dudás,
hátán dobbal, cintányérral,
s hogy a koldus zenéje úgy vonult végig Parmán,
csengve, édes és gőgös szökőkút-csobogással,
mint egy sivatagi királynő
tevehátra ültetett
délibáb-zenekara?…

5

Az öregember-öregasszony-kisfiú-kislány
noah-noah vers,
ha egyszer úgy tud szólni,
mint Padovában reggel a harangjáték,
megíratlanul is hallani fogod:
fölülsz az ágyban,
az ablakhoz lépsz,
s bár minden a régi,
te tudod: semmi sem az.
Már minden noah-noah élet.

Első levél Csillag Tibornak

Mivel még minden ízemben remegek, mint a karórából
kitépett hajszálrugó, szakadékony, egymásba gubancolódott
betűimet figyelem s pontosság hideg présében csillapítom…

Tehát itt esett meg, a Scrovegni kertjétől néhány percre.
Verőfényben. Az Il Bo ökörtürelmű kőtömbje mögött.
A Salone kopár hombárjába csukott Fa-ló közelében.
(Mindent végignézve se nyerített át a Tarkamacskához
segítségért a sikátoron. Báthory István és Szobieszki János,
az ős-Il Bo-beli két diák szobráig sem a Prato della Valle
patakmosta oválisához.)

A gyümölcspiac egyetlen rágós narancsként töppedt.
Nem mutatta az időt a rég elporladt velencei kormányzók
keleties óratornya. Sűrű, tömör feketeség töltötte ki
a Loggia del Consiglio oszlopközeit, mintha az utcák
ablakaiból a feketére festett súlyos fatáblákat ide átszerelték volna.
Most látom, utólag, s nincs mit kerülgetni, leírom: lépcsőzete
mögött a Loggia feketeingesek száradó ingével volt beborítva
– láthattuk volna messziről. Sötétlett, mint ruhaszárító kötélen
egy egész különítmény csöpögő inge. Arcunkba vágta a hely
szellemét, akár cégér a kocsmát, ahogy a drapériába vont fal
a ravatalozót.

De a tizenhét éves Mantegna utcai táncosaival volt tele a
szemünk. Gíé elragadtatással. Fiamé gyanútlansággal.
A lépcsőn szép bennszülöttek (egytől egyig északolasz fiúk)
ácsorogtak. Az Il Bo polgárai? Apolló-vonásúak, Júnó-szeműek,
bársonyos szempillájúak. Egy kis, mozdulatlanná finomult dolce
vita – Gobineau, esetleg a fiatal Sztálin s a vén
Mao Ce-Tung szövegeinek fáradalmai után?

De miért nem gondolt a vándor a Mein Kampf-ra is?
Csak most, utólag jut eszébe? Pedig a nadrágom élét súrolva
fröccsent át a lábfejemen s terült el lapos, fekete pacában
a forró kövön a habos köpés. Nem, nem a paca: foszlány
azokból a régi (fekete) ingekből. Giottóhoz jöttem,
de a feketeingesek (most) vörös brigádja üdvözölt.
Kinek látszottam hát?

Legkevésbé sem érdekes, hogy K. K-nak; egy öregasszony-kicsi,
már enyhén rosszul látó, rosszul öltöző, maholnap ötvenes
pasasnak az ifjú hitves s az arcmás-fiú társaságában.
(Kiből elárusítónő anyám, P hercegnője semmit sem kérő
kezét mindenki felé kinyújtja, a hetedíziglen elnyomottak
várakozásával szemeiben).

Hanem látszom inkább Dino Buzzati öregének,
az ő szemükben, kik talán Buzzati hajtóvadászai?
De hol az öreg alól az ifjúságot bőszítő Rolls Royce?
Ez a tükörfényes ülepű vándor látszana bitorló
elnyomónak?

Vagy pogromra érett odesszai kis zsidónak (Síp utcainak,
potsdaminak, varsóinak)? Fehér bőrű feketének?
Mint ahogy 1951-ben Recsken papnövendéknek,
hadapródnak, bárónak látszott? És ’45-ben
– már ’45-ben! – P kellős közepén odapottyant
kosztolányis úrifiúnak – fehér sállal, fekete télikabátján
prémgallérral.

Barátom, csillapodott reszketésem. A habos nyál nyomát
a vászon-élről fölszippantotta a Nap.
Túl vagyok a szabadság üdvözletén.

Második levél Csillag Tibornak

Garázda Borbála fia, János
az Il Bo-ból Mantegnához menet
(e rekedt dalt el sem küldöm neked)
egy sötét fiút intett magához.

És repült az, s az utcasarokra
hunyt szemmel is rálelt volna bizony,
„Csak megtudom, mi áll a papiron!”
Behúzta magát árnyék-laposra
s olvasta így: Komámasszony Magda!
Szánj meg, mert az eszemet veszítem
Piroskáért! Hát ehhez segítsen? –
vadalma-vigyort vetett a lapra.
S a „medvetejivó” Janust,
kiről az a hír járt, hogy még „tiszta”,
(hisz püspöknek megy majd Pécsre vissza)
képzelt szemelni szőlőt, leányhúst.
Ó tudom, hogy hozzád jár naponta,
Táncol néked, mint negyedfü szarvas –
Ó de szép!, fogott tüzet, míg olvas
s kísérőzenét súg a csatorna.
Meg nem tagad semmit, ha te kéred,
Játszik véled, sétál és mosakszik –
jaj! már elmerészkedett az aktig:
a vékonylábú kádból kilépett,
bolyhos, zöld ruhákkal letörlik,
s visszahúzódtak a néma szolgák.
Piroska táncol s Magda szór lágy
selymeket magáról le a földig.
Komámasszony Magda kérve-kérlek
És könyörgöm hozzád nyomorultul –
liheg a levél, hogy majdnem megfúl,
de rá a vágy sujtott siketséget.
És olvadt gerincében a velő,
alájuk ágynak képzelve magát.
Szükségét végző vadállat? – A vágy
is ugyanúgy védtelenné tevő.
Se hall, se lát! Száraz faként lobog:
Az Il Bo és Mantegna között
bizony nem látott senki ördögöt!
E kapun saját nevében kopog!
Híres Magdolna, a kerítőnő,
Janus menjen a Barbaricumba!
Ő vérbeborult szívvel megmondja:
véle kezdjék táncuk legelőről.

Nem húzom el tovább, hiszen tudott:
e „postás” Janus nevében zörgött.
Magda nevetett, Piroska fürdött.
Ő köszönt s ment. De tudod az okot?
Janus verséből egy sor. Hatalmas
hangú, világot teremtő zene:
Táncol néked, mint negyedfü szarvas,
s a latin sor magyar lélegzete.
Egy ilyen fiút intett magához,
északolaszt, mint aki leköpött,
csakhogy ez tudta, a vers nála több:
Csillag. Mint Pannoniai János.
S tőle ő, lézengő unatkozó,
kis kalandor, ki ily verssort nem ér:
„A Pó vizén a hab galambkövér”,
oly időbe lép, ahol örök a szó.

Mantegnám, ki teremtett? Így
kérdezted lobogva Janus¹
(reneszánszunk Petőfije
Mantegna-bátyjaurától),

s fesd ki a menny (…) kupoláját,
kérted versben, bőrödből majd’
kiugorva. Jupiterré
növelte lám, Mantegnádat

a három év korkülönbség:
már festők istensége lett.
– – – – – – – – – – – – – –
Mi az Eremitániban:
„ki volt a pusztítód?”, kérdjük,

s nem nézünk egymásra Gível.
Sem csöndes fiamra. Kéklik
szeme, mint egy ENSZ-lobogó.
És Pannóniai János

hűlt helye a falból lassan
szivárgó télbe beborít.
Ó, Tűnt Diák, ránk fújnál te,
mint ágyad melletti mécsre.

Mint vad szeretkezők testén
– e csillagtalan tengeren –
napod ha eleget dobált,
s kiégve vágytál már haza.

Dőlve ágyadba ruhástul,
a húnyó mécslobbanás egy
dunántúli mandulafán
nyitott csodaszép rügyeket,

de zuzmarára hó tömült
a korán tárt virágölbe,
s világ, téli fakoronád
– mint a mécsláng – már kialudt.

Mondd, álmodban hallottál-e
földet rázkódtató rengést?
Koporsó-ágyig ért morajt?
A bomba négyágú farkát

abroncsba fogó üvöltést,
a tőből kiszakadt karú
angyalok sikoltásait,
mikor kezük együtt zuhant,

s bombába vájva ujj s köröm –
de égfestő Jupitered
se menthette meg templomát.
Égtetek a tűzvészben bent.
– – – – – – – – – – – – – –

Ötszáz évig a bunkó állt
Jakab fölött, levegőben.
S te egyre nézted a hóhért,
ötszáz évig nézted, aki

Marsilio Pazzo-arccal²
feszült szinte pattanásig.
Ismerted hát, mint a többit:
jó Bonramino lovagot,

Girolamo dalla Vallét,
Mantegnádnak barátait,
jogtudóst, ötvöst, orvosát,
s a pocakos lándzsásban is

nem Squarcionét nevetted ki?!
Mind csillogó volt, s igazi
fényes, fehér páncél rajtuk.
Mantegnán is feszül, hiszen

közétek festette magát,
s te karcsú vagy és törékeny,
medveföldi angyalfiú.
– – – – – – – – – – – –
Bár igazán nem is tudom,

hogy a három szelíd lovag
melyike vagy, magyar püspök.
Messziről szinte lányosak,
már-már Szent Imre hercegek.

S az is lehet, hogy Vasari
megintcsak költött valamit,³
s lehet, hogy a kápolnafal
mélyéből arcunkba nem fújsz

zúzmarát; s hogy dunántúli
mandulafád télbe-fagyott
koronáját én képzelem
beteljesült sorsunknak most.

* Janus, Marsilio Pazzo, Vasari (jegyzetek)