1

Zuhanyzó nyitott ajtaján át belátok, hová épp
– s rebbenései által szinte már élne! – derengő
sovány combja bujkálva tüllfátyolában, betévedt
és az ágyra lehajlott félve egy napsugárka-szál.

Vajon mit tehetnél, ha ez lenne párnád, s a vendég
megcirógat, ahogy lát tágranyílt szembogár alól
szivárgó, Tejút-szédülésű nagy éjjelt; sötétség
vonta szánt; s rohanás gőzét is: ajkadra ráfagyót?

Ijedtében elbújna megszégyenült szála fájón…
Ó, a többi sugártól szökve aknába mért merült?
Tavon-nyílt fehérrózsa bőröd minek csábitott úgy?
Mért talált kitakart szépségre szádon, ha elveszít?

Vajon mit tehetnél, ha itt várna ágy rád, s a nemrég
boldogan felidézett messze: tárulva már való,
ahonnét röpülnél tovább, mert Firenzét se adják
ingyen!… Képzeletedben mit nem adnál aranyba zárt

palazzo-soráért! Talán most is álmodva ezt-azt,
még e csöpp szoba ágyát… még e dobszót a híd felől,
az erkély könyöklő alakját a Holddal közössé
válva: – mind ölelő álmodba bűvölve tartanád,

ahogy szent királylány ölén rózsa lett hús, kenyér, méz,
csak vihesse tovább titkát a jóság: „szeretni kell!”
Ez itt már egész: ágyad épp rólad álmodja: rálelsz.
S távol azt hiszed, ágyon ringsz e sűrű homály fölött.

A két álom egyszerre vibrálva átjár. Szelíd ágy.
Aludnál, s a keskeny, nyulánk tomporú nyughely úgy hord,
mint kilencvenötben bronzfénybe burkolt fejed pihent
asztalunk üde lapján, zöld mező suttogó füvén.

2

Zuhanyzó nyitott ajtajából se néznél. Üresség.
Nincs az ágy puha-kék csíkján, csupán szálnyi napsugár.
Vigyázatlan, eltört bokájú csavargó. Kiszöknél?
Kézbe fogva az ablakhoz segítem: Repülj, ha tudsz!