Búg telefon: Kata. Régi barátnőnk hív a hegyekbe.
Sepri eső jégvesszeje ablak előtt a tetőket:
bárka Velence egén (le-lebukdosik orra a rojtos
hullamosó viharokba) e ház. Ebe vinnyog a mélyben,
orma alól a sirály kacagása betörne velődön.
– S nincs hova, hátra! Se föl, havasokba. Tenyérnyi mezőkön
nincs odaliszk (rég, kiskori titkai hogy hitegettek),
nincs Szulamit.
Se, ki – szélkakas – ugrik a füttyre, ha jobbra,
balra, mikor, mi a haszna. De köpsz rá. Nincs kofavirtus.
Hol kölyökajk dühe, szitka, ha földübörögtek a tankok,
s gróf Telekit feketén temetőbe kisérte a gyászdob?
Jött a Madisz-kapualj? Dodi rőt feje? S verve a komcsik?!
Ujjonghattál? Meddig? – Várt teli Rákosi-börtön.
Náci se? Komcsi se? Bank fia sem? Nemes úr se? – Ne ints le:
tejfog az ínyt be se vérezi. Most java jön! Koszorúba.
Stádium. Elnöki szó s keze. – Tisztikeresztem elévül?
Nyakba suhint a bakó. De milyen fura fütyköse, hallod!…
Test, aszalódj! Ne simítson a kurtavas: ágyban aludj el.
Írni? Megártna. Ne írj!
Sose hittem el: ez lesz a vége.

Cirkuszi kört becsahol, húst ugrana tépni a falka.
Rémlene: ismerem őket. A múltbéli napfogyatékon
volt puha szajhám; cimbora; rabtárs; fegyveres őröm.
Kaptafa. Nagyfülü rőt lesipuskás. Írnok a sámlin.
Végül is: ember. Bár legelőször eszedbe ne jusson
Mária-kép, ha e nő közelít! (S fiam mily füge lombja takarja?)
Körben a hatvanhét kese év: csupa rongy, harapásnyom.
Emberi sors ez is? Állni középen a kőzuhogásban?

Gyilkos ereszt derekára szakállt, szeme lágy nagyapás lesz.
Kong a harang s bujik őszen elő:
dedikálni a semmit.
Ó, lesi már, s kivonul jupiterlámpája s riporter:
mázas bókja az éteren át hogy eléri az odvat,
kocsmahomályt, el az agymosodát Buda úri legében!
S kültelek ótvaros ágyain ingbe vizel, de megérti
menhelyi nénike: Boldog a nép fia, fényli be nagyja!

Ázva Velence: kihalt. Madarak körözése esőben.
Megül a gerle a kőlapon. Éhes a Napra – de búgni?
Búg telefon. Haza hangja-e? Ó, nem! A horda csahol csak.