Ház tetején itt, esteledőben
nappali ablak hány egü ajtó?
Megjön a csillag; tudja: mi várjuk;
lép, ahogy otthon fákra lehajló
szép jelenése jött.

Suppie Carlo (úr s szoba-szellem)
macskabarát árny, jómodorú holt,
hátra becsosszan, s majd’ töri lábát.
Víg idejében nem homorú volt,
s szétrepedő e kő!

Éjszaka tócsát ringat a holdfény
tört közepén: ott isznak a férgek
hold-levet! Angyal szút itat-ápol:
körme alól húz görbe fakérget.
Pincebogár sor áll.

S szomjasan indul majd lefelé mind.
Vissza, ahonnét vándorol egyre;
fába szorul bús járatot ásni,
szétszedi napját száz izületre –
s éj-idejére vár.

Csúszna a lépcsőn négy emeletnyit,
újra ihasson: várja sorát csak.
Szembe az ablak négyszöge nől még –
épp idefér mind! Angyala szárnyal.
– Hátha a perc kibont?!

S Suppie Carlo? Mért csoszog erre?
Háta mögött már rég ez a Föld, nem?
Mit keres itt még? Téved-e? Kortyra
les – ki a fényt csak dönti az égben?!
Részegen így bolyong?

És mi? Mi aztán rejtelem! Árva
két kirekesztett – két boldog gödény!
Isszuk a spongyán, fent, ecetünk – s be-
lőle lecsurran ránk, szomjba a fény,
nyílsuhanás időnk.

Zeng a szobánk! Négy szárnya van! Éjre
tárva az ablak hogy tele éggel!
Hold leve fodroz, kőlapon ömlik,
s mind idezúdul, mind beletérdel
égbeli s föld-szivünk.