1

Esőd, Uram, takarodni látszik, áthajolt
keleten, nyugaton, nyakán
maradt vizét belecsapta nyúlt pofánkba mind.
Kitöröltük a fröccsét.
Szemünkbe véresen ékelődik: ég a ház!
A miénk! A Tiéd! A Menny!
Velence – lám, melyikünk akarta? – úgy lobog,
ahogy átitatott rongy!
A múlt? Velence tetűi csípnek? Ó, Uram,
dehogyis! Vörösen riszál
meszelt falon telefonzsinór – holott a szél
se akaszkodik ajtón,
viharkabátja se csügg a víz felett; se-hí-
re Miracolin át inal! –
kezem vadult! Lecsapott a készülékre, mint-
ha a szájra! Azért ráng!
Az otthon újra elért! Tokajt¹ pirult az arc,
a fiús, csupa jóra kész:
nevembe kérte „barát” szavát a két fi, s lett
lapuló kibuvás, s „Nem!”
„Nem illenék ide Attilánk.” E rókanyelv
sima fondora árulás!
Hisz arra ád szavat ő nekem barátin: úgy
teszi, „mert kötelesség!”
S kiássa földbe dugott Szivét, a tiszta dalt;
s ravatalra a Szárnyát
a tetszhalottra ragasztja: majd kiszáll e té-
velyedett, csupaseb s köd-ült,
ki negyven éve se érti: jobbik énje vár
beledöntve a sírba ott!
Kiszáll, s teremt közös ég alá közös hazát
Európa bozótján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De várj, Uram! Ki is értené e rángató
dühöt itt, remegő imám?!
Ha kezdeném elején, világosabb lehet
keserű verem-éjfél.
Miféle düh nyom? Uram! Hisz Attilát megint
temetik! S vele mindent.
Lenyúzva, Forradalom nyakon rohad. Kivág-
ta szivét e vakond-Idő,
s a seb, jövőnk lyuka tárva ingovány-ölét
a hazára: beszippant.

2

Ölelt előbb a „barát”? – Ha annyi éven át
kitörölt a korodból,
gyanús lehetne a pezsdülő barátkozás! –
Te se küldted ily Angyalod,
a fejmosót le! Miért ne hittem volna mind
melegét s javuló eszét,
ha esküdött, s közös ügybe szőttük Attilát?!
Noha már tavaly érett:
világa más; simulékony, ám szivét ne nyisd:
mutatós feketét visel,
de ünnepibb a vizelde nála, s emberibb
a golyó, az a hét, mind
november ég-kapujában Attilába lőtt!²
Nem a lélek – a test zuhant.
De itt az ősz – s Tokajon vesződik holnapunk?
Jön a Lelke – s kié még?
Feláll Szentmártoni János. Kérdi: Géreczünk?
Az ki?! Válaszol így a köz.
Feláll a társ, Oravecz Péter: Miért e csönd?
Mire vélje egy ifjú?
Ragyogna két arany-élü név: a Kántoré
(telefonba betűzte mind
a két bus Attila-díjas) és Lászlóffyé
„Uram! Áldd meg e Kettőt!
(Kabát alá becsavarva légy a zászlajuk
gyerek-Attila, légy a Szárny!)
…, akik kinyúlva a két lekókadó fejét
apa-lágyan emelték
az égbe tábori dermedésen, s Attilát
hazavinni akarja mind. –
Miközben úgy telehallgatott betelt nyarat
a „barát”, s kitenyésző
heréi, udvari söpredéke Róla, hogy
Uram, égbe-kiáltozott
meráni kuss ez a csönd! Dög-illatát, lehét
viharod veri tán rám?
Holott előle futottam épp idáig én:
vigye lelkem e Bárka-ház
erőt meríteni csillagóceánod’ úsz-
va Velence egén túl;
Csodák Terén³ könyörögve-átkozódva szám-
kivetetten ezért bolyong
az árnyam: otthoni Sorsra készül itt kötél,
suhogó hurok – s válasz!

3

Viszem, viszem haza itten ért élményemet!
Jelenése örökre szól.
A férfit (templomi szolga ő Crisostomód⁴
koraesti homályán),
ki fölcsavarta a villany rengetegét ránk,
s aranyég-misefénybe várt
a kép, az orgona szárnya, s rajta Piombo
„magyarokra”, le, ámult.
Miért? Nagy Imre, Maléter arca benne él
kicsi srác-kora óta – szólt.
„Ha fényre vágyik a bú, előkerül fakult
papiron fakuló kép.”
S elénk is ott, Uram! Ázva, rongyolódva s ég-
ve időtlenül! Égve még!
„Azóta mind arany (állva néztük, sírva könny-
telen) forradalom s magyar!”
„Arany” szavát Tokaj értené-e úgy, ahogy
vizi templomi csöndbe szólt?
S „barátja, Attila tisztelője”, hal-szavú
csukaszáj, irodalmár,
a század égve ha végzi, árulója csak?!
De ki súg neki? Jobb-e, bal-
-e röffen rá vakaródzva iddogálgató
borulat-szakadékból?
Mily egy, ha kétszavu látszat is! Behúz a cső-
be, te, ágra se ért fiú!
Fiú-magyar, jövevény-korú, következő
az Idő folyamában. Ó,
miféle kincs nehezít iszákot? Életed?
Hagyogatsz feledő rossz
hazát; a föld rögös ágya sincs! S elveszt a szó.
– Uram, égbe megyünk mi már.

* Tokajt, Attilába lőtt, Csodák Terén, Crisostomód (jegyzetek)