Örömzenés parányi gépre vágytam.
Óriás Boeing alól gurul menten.
Szelecske-szarv lapít a horpadásban,

ahogy gyerekkorom ülésre ejtem.
S ölelve át a légcsavart ha súgom
fülébe – Vár Velence ránk, szerelmem! –,

potyogni kezd csavar, szegecs s a bú nyom
(kölyök-kalózra! gúny e naplemente!…)
De ő propellerét búgatja rúdon,

s röpít, miként hajón ha hemperegne
Odüsszeusz szirén elől pokolba.
Alul – tálra vetve pénz – cseng Velence.

Te tiltsz – de én oly élvezője, „voltja”
valék e hat-hét évnek, hogy megintcsak
a Pontenegro-sarkon állva lelsz, Lidódra

meredve tükröződöm. Ej, te ringatsz,
s mosolygom én, ha invitálsz fogatra,
s zavarba hoz (hogy álcám megizzaszt!)

mesés szabadságom: fütyülsz az aggra!
Turista ő? Benetton foglya lenne?
Talán e pár sor ezt is megmutatja.

Egyszer kereszt sorolt a tiszti rendbe,
hazát cserélni nem voltam világfi.
De tornyaid vinném a végtelenbe.