Piero della Francesca Arezzójától Luca Signorelli Orvietójáig

1

Luca! Luca Signorelli!
Most kellett hát hozzád menni?!
Orvieto hasábján a
kristály mennyed
most tudott csak megrepedni?!

Mikor Piero elé értem
levegővé kopott már térdem.
Jámborai észre se vették:
nincs haladékom többé
lábbal a kőlapra lépnem.

Malomkerék-csobogó imákban
Gí pávaszemes szárnya kitártan.
Ki látta? – istálló-templomon végig
magában koppant a cipője,
holott fogta vállam.

Ki látta volna, hiszen én sem:
százszoroz szárnya pávaszemében.
Állig öltözik – csak a fény nyomával;
s félig-eltöröltet, hordoz,
visz még! Így lesz megérkezésem.

Tárt karja úsztat teste mellett,
s mint szív alatt a gyermek,
fejemmel onnan ráhajolva,
vállgödrében érzem, érzem:
minden idő rajtunk betellett.

Mikor szemközt álltunk Pieróval,
nem nézte, térd alól lábam hol van,
sugár nélkül csak sugárzott,
mint legfölül, Ádám halálán, Isten.
Mint Gí szeme-sarka hóval.

És nyomban Ádám leánya Gí lett,
hordozott, mint édes testén inget.
Szorított magához, s mintha
mestered két teremtménye volnánk,
málltunk csak, ahogy freskóhoz illett.

2

Két kapuszárnyad közt a résen
átláboltunk a Teremtésen.
S ahogy a jó ház pitvarából nyílik,
láttuk: előz zebráidból
kővé dermedt éden.

Ó, ezek már dehogy harapósak!
Fölszökell – de játszón simuló csak,
nyak ível át köztem és a
Föld között a semmin;
hozzák Gínek korona-koszorúnkat.

A Cappella di San Brizióban
te itt, s falad alakjai túlnan,
szemközt két lépcsőzetes padsor:
föntről is, s előttünk a padból
tükröződtök, mint arc, víz színén a kútban.

Gí már épp átemel elétek,
mikor a Dómba úsznak a zenészek,
s előttük mi, mint nagy pillangó szálldos
testem meg a szárnya;
egymással énünk: nincs eggyebb s egészebb!

Múltunk, a kék pilletáncú távol
sugár rózsa-reflexébe gázol,
s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe
beleoltott kondulása volna,
ég, ami voltunk, akár ha magától.

Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén.
Angyalfeje hullik világalji tőkén.
Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn –
rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást –
meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén.

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
Pávaszemszárnyú angyal ültet minket;
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.