Ó, Uram-Isten, már aki láttál
férgesedőben vén küszöb-aljon
félig-öregként (míg eged átvált
s vérbugyogású utca az alkony),

ó, Uram-Isten, most ami éjfél
tűfoka immár Róma egében,
oszlani sem tud – tűz, utolértél!,
ház, beleégtél!, otthon, elégtem!

Ó, Uram-Isten, már aki laktál
hány katafalkom rontva le rólam,
gyúrtad az Angyalt, véle faragtál
egybe a lóhugy-címerü hóban.

Ó, Uram-Isten, már aki zaklatsz:
gyúrva-faragván jól nekivetkőzz!
Hát hova ugratsz Kék Madaradnak?!
Sába elé csapsz?! Néki teremtődsz?!

Tűzre fehérlő csöpp tenyeréből,
ó, Uram-Isten, májusi holdat
úsztat a csapdád, s hogy beleszédül,
rántod a hurkod – szívre: akolnak?!

Félig-öregként (már aki hagytál)
újra a kezdet mély vize partján
mossa az Angyal éjem uj Nappá,
s úgy beborítson szárnyhegye aztán,

hogy a sötétség (már ha te tetted)
fényköre mellé megszelidülve,
míg hasa alján kúszva lefekhet,
úgy simul ott, mint árnyam a fűre.

Ó, Uram-Isten! Csapda-szerelmed
fénybe borítsuk – legyen a kezdet.
Játsszuk elő, hogy ez a te kedved:
Műved, ahogy jössz, s jobbra teremted.