Szex? – szoció ez a film? Leütött. Üresen zizegően
fut Hitachink. Hangyái a csendbe özönlenek egyre.
Friss mészfal veri vissza ijesztő gondola-testük.
S gondolaorrból, mint szakadó zivatar közepén, ki-
lép dideregve a filmbeli csúf, becsapott suta bakfis.
Suppie ház hova süllyedt? Potroha, mennyezetén Mu-
rano kék üveg-éke, a csillár pókja lecsörren
három százada májkövü lépcsőn! Nappalim árva-
házszagot áraszt! – s: délen!…
Ahol legye köpdösi pöttyét
lámpaburádra, s a sárga lavór fenekén csupa rozsda.
(Négy emelet magasan se szökell ki a fülke a falból:
Suppie-kád közelében az ősi ülőke a lyukkal,
régi dicsőség, sok leülés jeleként beragyogva
négy évszázad előtti időt mai csempe-palásttal.)
Itt a lebujba beszagzik ebédhez a latrinaillat.
Szúr? S a tulaj lepedője (a firhang) rejtene titkot?
Szőrteli ujja miközben mer hab alól hajat, „egy szösz!…”
súgja füledbe, mi vár: „pipihús!… aha!…” – készül a filmje.1
Vágás, hirtelen. És viharos nap utáni Velence
ünnepi filmje pereg.2 Potyanézők, állva nevetjük,
híd magasáról látva a deszka fölé növö vásznat:
Hőskor. Száz év!… Hegy kanyarában a filmes utazgat.
Ámul a nép. Masinája elé lesütött szemek állnak.
Pilla alatt csuda vágy! Részegre telítve feszengnek:
Sztárkeresőben a filmes! Az Angyal idáig elűzte!
Sztár terem itt! Ki, ha ő nem?! S a néma beszél! Bice perdül!
Lám, cici rózsasziromja kibandzsít: pendelye hullik.
Őszibarack hamv! Még gyönyörűbb!
– Száz év, hova tűnt el?
Két felem ázik a technika kísértet-sugarában.
Ízenként veszi át az uralmat bennem az undor.
Őszi vetítést még alig old ki belőlem a mocskos
otthoni tél, tavasz – itt vagyok újra megúszva halálom!
Itt? – Jaj, másutt! Délen, hol gyülekeznek a „sztárok”.
Retkesek? Elfedi rúzs. Kicsi lány? Mije van? Szem a lélek?
Akkor e lélek: egértetem; állkapcád viszi bálba,
Zampano!3 Masinád duruzsol, forog: árny veti göncét.
Tűhegyü térden a légy megül. Oly suta így, zavarában.
Tétova kéz bugyit ér – de hová lehet itt elomolni?
Döfköd a pult s a pad. Alja kemény! Nem elég ez a jóhoz!
Még savanyúbb, ahogy érzi: a perc papucsát kicserélte,
s báli cipője legott töri. Tízcentis sarok ámít:
járni tanul betegágyból lépve belé – s boka nyaklik.
Gép mellől figyel, ég a szivar s borizűn utasítja –
„rendez a filmes”. Előbb keze nyúljon az ölbe, de zárul
csöpp párnácska a lencse előtt. Bámész szeme sérti.
Szemhéj… Mit takar? Álmodozást puha zugban a szénán?
Ablak alatt kuporog? Szeme ott süt, bent a szobában,
s másol az ujja magán idekint a sötétbe lihegve
tiszta imát, remegést, gyönyörűt: mennyet jutalomnak?
Ömlik a társnő dús haja bőrén? S asszonyi nyelve
őstudomány? Pici hinta repít, s te lelátsz a világra?…
Film, te sivár, hatodik műnem, fúlt! Kriptasötéten
Fellini4 holt, de üvölt, keserű epe-gúnyja okád le:
Döglesz, század, a lécbe ütött luku színvonaladdal!
Párizsi műbaba-gép vizel – ám a Leány öle jég lett!
Szárad a kút!
„Mire vársz, liba!” – szó vág. Hallani intést,
s réveteg ujj kap a szájba: segítsen a nyála, de téved.
Maszk: kövi lányarc. Csúf s megalázott. Függ a kereszten.
Ám a Ripőknek még nem elég: jön a Fallosz – egérre!
Mászik a légy, nem is egy. Közel. Átrepül résbe, a lábra.
Istállóban a méla tehén is rúg, s üt a böglyön –
csak neki műanyagú dugacs, ágy behemótja a „párja”!
Tompa fejével e műtag hátrál – szűk neki nyílva!
Füstöl a filmes kan: „Na! Na még!”
Ujj, nyál kerekíti
végedet, íme, te századok alja a déli lebújban,
szép korom! Őrzi a film: jelkép ez a zárt ölü bakfis!
Magritte nője: fa lett.5 Gyerek-ifjan ürült ki belőle
Éva gyümölcsöse. Sír köve. Kész mű: téli vizelde.
Lépegető templom;6 szenegál zene forr a derékon –
így szólt versed a Lányról, negyvenegy éve hogy írtad.
S hogy lehajol szive, hol katonák agyag-erdei, várjuk,
ördögi szobrok, fényt sose érzők, jöttödet, Élet.
Szálanként kiszakítva a szárnya. Megölte e század.
S gondolaorrból mélybe bukik, megalázva a vers is.