Hazafelé a vonaton az alkalmi utazótárs, egy kolozsvári
énekesnő Gít szenvedéllyel elhalmozza római búvó- és
evőhelyek címeivel.

Róma – ó!… Pánikszerűen menekültünk északabbra
(bizonyára e vándort istápoló szentlélek-paradicsom-
címek hiányában).

A Sixtinában a toloncházi csődületben láttuk: a gabona-
raktár-szögletű kápolna alkimista keverőtégely-bensejében
beteljesedett rajtunk a kémiai kicsapódás: az oldat
tetejére fölszorult Michelangelo ember-mennye. Mintha
mágikus hatalommal még présbe fogta volna a vegyület
egészét szétválasztó erő, kíntól s gyönyörtől feszülő izom-
kötegekből egyre hullott nyakunk közé az oda föl nem
való, hullott vissza a kicsapódó salak, s fullasztó
salaktömegünk lent, a szilencium ellenére recsegve-ropogva
sokasodott.

Michelangelo alakjai úgy néztek minket, ahogy a meztelenre
vetkőztetett hadifogoly a fürdő bejáratánál a kazán tüzébe
bámul, hová hosszú vasfogókkal behajították tetves rongyait
az ápolók. Alakjai nézték égő tetveiket, s szájszögükben
megkínzott mosollyal indultak a fertőtlenítő medencébe;
tetűmentes életük felé.

Most már – most már! – arra is képes lett az egyik, hogy a
másikat önmagától óvó szégyenét legyűrve, mutatóujját az
atyaszakállas Mindenség mutatóujjával összeérintse.
Menekültünk emberségünk besötétült mennybe-érése elől a
Vatikán labirintusából.

A pompa tehetetlen magömlései arannyá dermedtek
az ajtók szemöldökfáin.
A Raffaello stancák kimosdatott újgazdag angyalai,
hatalmasai mintha csak a mi népjóléti századunk
személyi kultuszának nagyságait mutogatnák:
átbeszéltek a fejünk fölött.
Mint a kongresszusok viszkető keléseinken.
Mint a vezérkarok a politika frakkos, dúshajú kopaszain.

A labirintus kijárata salakfolyót okádott, s Raffaello
tévészemélyiségei disputáltak.
A Villa Borghésében, az Állatkert mögött, Róma vasárnapi
családjai fű helyett a 30 centiméteres porban kigombolkozva
hemperegtek. Pántos, szoros cipőjüket lerúgták. Voltak, akik
a porszakállas vén fák kéreghányó ezüstös-sárga törzsét
egymásba csimpaszkodva ölelték körül. Mások az
alárendeltek megadásával várták, amíg az útmenti kút
csorgó vizével a kristályvizes palack lassacskán megtelik.

De legszebb a kislány volt. Bokáig érő gézruháját magasra
tartott ujjai közé csípve, szétfeszülő lábakkal, kitárt
karokkal a foltos fatörzsre szögelt fehér lepkének látszott.
Ki más, a Szépség titkos fölfedésének mozdulatát őriző benső
angyal függesztette föl ily kényelmetlen helyzetében,
kereszten szinte, ég és föld közé.
Csakis az ő hatalma tarthatta ott, amíg megadóan feküdt
a gyermek, és e kicsiny, csendes misének láztól rázkódó
ministránsa, a kisfiú alatta térdelt.

A lábszár árammal átjárt bőrétől összeégett szája még most is
fölékerekedik a kolozsvári énekesnő szavainak a vonaton.
Hintázó bársonyülések sarkaiból hangerősítőkből suttog
rekedten és beteljesülten: Fiore di conchiglia.