Római toronyzene

Róma, 1998–1999

Római kút

1

Azt vetik szememre, hogy én csak innét
rég kihalt idők hamuját emelném
zsákba (persze: bírnom is kéne! – így, ők –
izmosan, ifjún,

Szép, ha volna még maradék belőled).
Mostohább felén, a világ határán
leltelek. A porban aludva vártál
drága vitorlást,

ám a pápa körmenetére nem vitt
senki, múlt alól kiemelve Téged.
Nem ütött harangsuhogás lovaggá.
Egy hatalom sem

küldte ékköves kocsiját eléd, Szép!
Mit tehetne már Veled utca s kastély?
Üzlet ajtaján marakodva Hozzád
senki se tódult.

Óceánnyi csöndbe borulva köt szám.
Megtaláltalak s – törököm! – nem engedsz.
Én vagyok Te. Szétbogozatlanul ring
egyfele sorsunk.

2

S azt vetik szememre: ha hoztalak, Szép,
présbe törve bármihez értem én: fúlt,
mint gyerek kezében a holtra csókolt
gerle. Kitépett

ifjukor! Te börtön alól kilángolt!
Ékszer ékü! Hogy letagadta szárnyad
negyven év. S a mostani tíz se mást tett
cimbora-maszkban.

Vízköpő. Letört, meszesen fehér kő,
porladó fej alkonyi Róma kútján.
Ülsz eléje – s ömlik az élet, átjár,
gyöngyöz a számból.

Érti: mért, ha nincs hova visszamenjél.
Hol kapun sötét ködü béllet: árnnyá
fojtva – néz, de nem hiszi régi társad,
csak leszakad rád.

Föld alól te még kiemelve tört szárnyt,
holt elől ha esteli mennybe tágul,
nincs kinek kitárd az idő-aranylást.
Nincs, aki hinné.

3

Azt vetik szememre, hamut cipelnék,
bár erőm se tart ki hazáig, intnek.
Én meg itt ülök kutam szép fejénél
újra a „zsákkal”.

Ostobább e helyzet! S egész kerek már.
Engem ágyra – bárhova szöktem – otthon
zárka várt, s a csöndje körülkerít, mint
Márianosztrám,

vastüdőm. De senki se tudja, pincék
téglalépcsején hova penderült el.
Márpedig ha őt se, belészögezve
láthat-e bámész?

Ez csak így van! Így lehetett: a germán
vízmoraj s madárdal elfedte Merlint,
s jó kalapja ködbe takarta gázkam-
rák puha füstjét.

Lám, körül: kapál, vet a Gazda, s zöldell,
dús kalászt igér a ma. Tél jön? Jöjjön!
Telt a kamra s széfben a pénz! – S Te: füst, szép
római kútfőm.

Érkezés Rómába

Snàporaz1 voltam, s még húsz év rajta,
nem pedig Arthur,2 a szökevény,
lányajkak skarlát nyomától mintás
lihegő tapéta-tejbőrű suhanc!

Várt Borromini loggiája,3 s balra,
a zárt sarokban, hogy szinte olvadt,
forrón s vékonyan a csigalépcső:4
– Lebuksz-e róla, öreg, vagy fölrohansz?!…

Parázzsá vált falból kinevetett:
– Szétnyílt kabátja kitakar Rómát?!…
Gível a loggián átimbolyogtunk
párhuzamosan a zöld Teverével.

Megjött a szél. Bámultuk az eget.
S hogy a csillagokat eltakarták
a tetőmellvéd ikerfejei,5
s hogy fele hívás volt, s fele kétely,

mikor a ferde ablakon át csak
bámultak vissza, mint fej a testre,
s én beleragadtam az ágysötétbe,
mint Buonarroti a harisnyába,6

a Snàporáznál horgadóbb vállat
az ugráló álmok falni kezdték.
Süvöltésből, rácsos kocsilámpa,
a messze közepén hányódott Sába.

* Snàporaz • Arthur • várt Borromini loggiája • forrón s vékonyan a csigalépcső • a tetőmellvéd ikerfejei • mint Buonarroti a harisnyába (jegyzetek)

Levél az Accademia d’Ungheria tetőszobrai közül

1

Sába, ha látna e percben az otthoni falka: vakulna!
Itt, e szelídebb margón, Róma magánközegében,
hol kanyarul lent, mélyben a hugyszagu Giulia utca,
itt ülök, s ültöm e kőfejek arca előtt: hihetetlen
trükk, „becsapása” hazámnak! Azám! „Feje hullt kosarunkba –
mégse tekertük jól a fejét ki, ha itt bujik ágyba!” –
nézik e külhoni csöpp anyaföldet a jóakaróim.
Nézik, a Borrominik mind hogy körülállnak, s együtt az
esteledő Rómát kitaláljuk: a Bernini-angyalt,
combja közé becsapó lámpák aranyával elúszva,
s még – Caravaggio hiábavaló olajába ivódva1 –
századom arcát. (Ez sok a jóból Dalmadyéknak.)2

2

Ház csigalépcseje ha emel majd, puha lépteid egyre
fölverik álmukat; orrtalan arcuk leánymosolyát e-
lőcsalogatja nehéz kőszívükből örömöd, s te,
mint velem, úgy teszel: átsüt a bőrödön hajnali lényed,
s mint puha pólyakötés sebesültre, simulsz meleg öllel.
Sába, ha most itt látna a horda!
De ujjbegyed íze
sem lesz övék! E szoborsor társad az alkonyulásban:
éveim elröpülését kőszemük égmögi síkon
kísérték, s az időtlen ereszére ülve vigyáznak.

* Caravaggio hiábavaló olajába ivódva • Ez sok a jóból Dalmadyéknak (jegyzetek)

Másik levél

Képtelen ültöm a kőfejek arca előtt! Hi-
hetetlen!
Nem hihető számodra se! Képzeld hát ma-
gad el, hogy
itt vagy. Előttem fénylesz. S a ház tetejére
kilépve
nézi magát két Hold: hasikád és mása
az égen.
Egymás tüköréből kivilágít egyre
a másik.
Hát hihető ez a tréfa: alul, lent Róma
– s felül mi?!

Két pinty három lábbal

Először észre sem vettük, de Gí,
nyomorgatásunk közt oly rezzenő, ki lett,
zenétlen éles énekkel teli
kalitkarácson át iszonytatót kivett

a két kopottka pinty-sorsból: „ez itt,
ne hidd, de féllábú”! „Ugyan!” „De nézd!” „De nem!”
Miközben ők a szárnyuk verdesik,
kiforditom feléd, világ, behunyt szemem.

„Nahát! Hogy nem leszünk most sem magunk!
E szép szobákon át s behajló dús platán-
özönbe táncteremnyi balkonunk
kövén van egy nem itt eredt árnyék: hazám.”

„Ha árny – magunk folyatjuk. Képzelődsz.”
„Hogy én? A három láb, a két madár!, a vad
tetű-belepte, tépdesett, velőt
se rejtő tollcsomó!, a metszett torku hang,

a gombszemek kiszáradó meder-
bemélyedése! Három lábunk hogy kopog!
Ez most a lecke: rács mögött hever
kalitka-mélyi kép: egy, lásd, az itt s az ott.”

Ne tudta volna Gí? Befogva szám
kisomfordálok égve, hogy világ, kitárd
nyakék-eged folyónk túloldalán.
A két pinty pityeg, mint zsákaljba vert gitár.

De Gí is elfut. Ott… S hogy visszatér,
homok van nála, vár kefével, a napon
kimosva áll a ház. S szól Gí: „Azért
ez jobb lesz így!” Ragyognánk. (Tán, mint macskanyom?)

A két ijedt is: három láb ugor.
A friss homokra pottyan maghéj és egyéb.
„Ha hetven év tetőz (szól Gí), lator
korunk elővesz jó pofát, s nyújtja kezét.

Ha kettőnknek csak egy láb jutna már:
a cédrusnak is egy ám törzse!”, mondja Gí.
A négy pintyszárny (ott) mennyi, mennyi láb!
… Ne mondj le semmiről…* De jó Gít hallani.

* ne mondj le semmiről (jegyzet)

Sorsod macska alakban

Róma bedeszkázott. Születésnapját üli ezred-
év: takarítják késük az embercsontfaragók is.

Húsravalóját macska (e tigrisből hajazott dög)
orrot emelten, rózsaszin ínnyel csapja elébed.

Úgy teszi: tőled kellene újra visszaszerezni.
Fúva fölugrik, bajsza elálló sepreje szúrna.

Nyúlt egerét még hagyja, szabadság, csalfa kijárat,
bódulatában szemberohanjon mancsa kaszáló

karmaival. – Mért hogy magad esnél össze helyében,
olmosan altat vérszagod, s átnyújtod magad önként?

Szétfut a Hét Domb mindegyikén, lóbál suhogatva –
s itt marad! Átnyúl mindegyik ösvényt sarkkövön árnya.

Hűs reverendák hajladozását nézd a kötélen,
s hó-lepedőkét: lebben elő ott ferde pofája.

Egy holdból jött öreg szerelmesre

(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve)*

1

Nem köhög – áll csak. Lába behajlik.
Botja se koppan.
Negyvenegy éve (látsz-e a sarkig?)
jár-kel a Holdban.

Ő magyarázta, hogy oda indul,
épp mikor ott élt;
inge kihajtva, rőten a kíntól
botladozott szép

Lujza elé; mint kisfiu: minden
nőben anyát várt.
Vitte magával, hogy legyen inge
majd, a szivárványt.

Vén baja volt, hogy Lujza se látta,
mit takar egyre.
Teste takarta?, évei száma?…
Repdes a lepke

sarki hidegből kályha-melegbe.
Forr a bor este,
szegfüszeg illat úszva belepte;
kérte: Szeress te.

2

Ő pedig ámult:
vajpuha karja, combja fehérje
zsámolya tárul:
hatvan is elmúlt – s nő van ölében…

Ó, csupa kín csak:
hol maradoztak sorra az évek,
micsoda tiktak-
szárnysuhogású óra az élet!

Bánd, ami nem volt,
búgta a Lujza, s csap bice lábra:
mint aki leng holt
teste fölött, úgy táncol a sánta.

Kétfele vált így.
Tán soha többé földre se lépne.
Térzene váltig
élete ekkor; leng föl az égbe.

Lujza lecsüngve
részegen alszik; kis strici: tárcán.
Ott marad inge
bársonya. Zálog. Meg a szivárvány.

3

Ablakon úszva s tornya kövén át
Vénusz alatt ért Róma fölé, e
tág terasz árnyba. – Jó magas! – néz rám.
Mintha fogódzna Lujza ölébe.

Jó meg a rossz közt botladoz árnya.
Parti platánok szélbe remegve
tetveik ontó nagy koronája
míg lopakodva bújt tenyerembe.

Mint a kutyám rég. Nyúl Teveréről
ég-beborító melle bozontját
rám leeresztő szörnyeteg éjből –
s mégis ölemben hűs kutyaorrát

nyújtja a régvolt kiskölyök emlék.
Ő is, a nemlét, annyira nemrég,
annyira élem, mintha te lennél,
Lujza, s a férfi: Ő az. A „vendég”.

És bebotolnék. Sütne a csillag
fénye pofámra bélyeges árkot.
S mind a szobor fönn: kétfejü s vallat:
Sánta a vén szív?, hurkol a hágcsód?

4

(Kölcsönvett Babits-szavakkal)

Múlva idő a „bókosak” egyre
jobban előreforditanának
(fülkesötétbe állt, ami rejtve)
– Kész, mire vájt kő, tárod a hátad.

Bús-faragatlan, vésve se más csak;
félve mi „tátog”, más köszörűtől
csak feleződik, omlana, vásna,
porlad a szélben. Jött anyaölből?!

Vén csuparáncú, vaksi, beroggyant,
visszataszító, oly tehetetlen:
ördög öléből lökve kibukkan.
Csillagos ég fönt – s még temetetlen?

Hogy lehet ennél férgesedőbb kép?
Ég meg az arca: összenevethet?
Ifjan a vágy, mint fénybe-repültét
élvezi testét. Szépek a testek.

S félbehagyottan vésve, simítva
körbefaraghat Istene mindkét
fülke-magányból Készt alakítva.
– Vén, hazajáró múlt az öröklét.

* Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve (jegyzet)

Álom (vagy nem?) roston sült Lőrinccel

Kikötő ez a négyszögü tér:
teraszon karaván vonul át.
Keveréke a csillagok és a Sötét
folyosó-sara közt kerekült jelenés.
Szita-fény szamarán lopakod-
va (faárnyon) a templom elé,
be a mélybe, lenéz:
Via Giulia innen a lámpasorával akár
roston sült Lőrinc tes-
te alatt a parázs. A való
belemártva a rőt folyadékba legott
ezeregy sütemény-puha éjszaka rém-
eseménye. Szelíd fuvolán
sikosan tipeg ujj, de a szép mesemon-
dó lábát térdig fednék vér-
befagyott bajadér-koponyák;
az elődei, mind.

Ez a négyszög ül rost-parazsán.
Közelebb, selyem égben, a Hold figyel itt:
merülő fenekem parazsat nehogy érjen! Elég-
ne terasz-kikötőm, magos nyár:
szigetem! Különös: ne folyót
képzelj mellé, dzsungel-
szövevényt se! A Cet-gyomor ez, ha befalt.
Menedék – ha emészteni nem tud! Ülöd (nyeregét
a lovas) s betöröd!
Ha pedig közepén
pápáéknál bíborlóbb út csipkéjét szőtted késszé,
s az előkanyarog: bugyolált
pata lép ide Róma alól,
teraszon bukik át, feje kő,
s szita-fény szamarán lopakodva nyomá-
ban a templom előtt saruját leveti.*

* a templom előtt saruját leveti (jegyzet)

Lyukas zokniban

A bánat nagy öröm.
A vakság kertre néz.
Vágyódni utánad
kiszorítsz magamból.
Annyira belakod
az ágyat, a balkont
– hol vannak sebeim?
Szolgálatomra, nézd,
emelve előttem,
mint egy fehér kancsót,
tálcán tart zuávom1
(én lyukas zokniban,
szitává nyűtt ingben
hatvankilenc évem);
emeli a tested
(én már összeesnék),
emeli át Rómán,
nehogy lábujjadba
rozsdás szög hasítson,
mikor bedeszkázzák.
Fényes fejű szögre
cserélik a rozsdást
törött bokacsontban.
Lándzsájuk kitépik,
dörzsölik: ragyogjon
Isten oldalából.
Harmincnégy év híján
kétezer éves lesz
deszka közt a rémtett –
van mit ünnepelni
betlehemi pajtán.2
Ha most pogány volnék,
mondanám, háromszög
mosdik túl a deszkán:
görögösen kéklik
benne az a halszem.
Milyen kár, hogy senki
nem zúg orgonával.
Nekem kell majd azt is.
Ahogy benned alszom.

* zuáv • Harmincnégy év híján / kétezer éves lesz / deszka közt a rémtett – / van mit ünnepelni / betlehemi pajtán (jegyzetek)

Augusztus nappali Holdjához

1

Ázik, s a reggel hűvöse kéklik nappali Hold telt
arca mögül rám. Kék, te koporsószínü gyerekszem,
fúrod a hátam! Fordulok, s épp én hemperedek víg
inda-futókán át a kerítés lécei közt: rét
paplana úsztat. – Hé! Hova iszkolsz?! – rántana visszább
zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng,1
s kőbe ütődőn sír a lapát, mint vert kutya kínja.
Így tünedeznél, hajnali Hold, fönt. Rág közepedből
kéken a fénylés. Már olyan tört vagy, mint poharamban
fogyva fehérlik kálcium ostyám. Ó, zsugorodsz csak,
s old, kiharapdál, semmibe szöktet nappali gond. Tán
Sába ölén lelt s ajka kinyíló csücske rügyén folyt
játszi szökőkút – rámzizegő must, éjszagos illat
foszlana éggé?!…

2

Fürdeni két kád – öble családi –
várja a jöttét.2 Láttuk az éjjel, fönt, a tetőnkről:
ült a sötét Farnese kövén túl, s tér delején át
csapva sirályok mély fenekükről angyali nyájként
húztak az égen.
Ő ha fehérlő csipkebugyistól
ázna ölükben, gyöngybuborékból pendelye tisztán
fénylene bőrén, mint csupa apró mécses a rétig.
Láttuk a loggián! S épp a te fényed, Hold, boritott rá
zsákot: alácsent hűs aranyoddal testnyomot, izzót,
majd ahol ő nyújt tíz susogó lábujjt – nyomatát, vágy,
hadd szimatolhasd –, míg maga nincs itt.
Inda-futókán
át a kerítés résein ismét szökni a paplan-
rét közepéig hátha lehet, mint rég, temetőből,
s talpa nyomában, Hold, kiharapdált arcod egész lesz.

* zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng • Fürdeni két kád – öble családi – várja a jöttét (jegyzetek)

Helyem

Vén vagyok én, ha a tél csupa szemlesütött simulás is,
s itt maradó sugarát az öreg Nap ügyetlenül őrzi,
mint aki játszva bebújt repeső nevetéssel a láda-
mélybe s diófa szagú tetejét maga húzta magára,
ám elaludt, s mikor ébredt, hűlt helye nélküle nézte,
mekkora négyszöge ép nyugodalma. Hiánytalan összeg!
Romlana bár a szög s fában a férge ahogy lebomolt, a
kint meg a bent ugyanaz maradt: él, s csupa hely, megadóan.

Szamárbőrvitorlás

Megénekelnélek, te, szelíd hattyú,
amint átkopogsz az égaljon, hajnal,
kamaszlány aktú – s közben alig élek.
Találkozni jössz döglő szamaraddal?

Kiáltanék, ha nem kormozódna rám
e meddőhányó kopárságú álom.
Betömte a szám. Öreg vagyok, béna.
Megterítettek. Fal korgó halálom.

Hogyhogy nem látod? Párkám fara, képe,
e latrinalyuk-vinnyogás megigéz?
Lépsz gödörébe – s angyalfiúd áll ott
kadáver helyén, Sábám! (Vagy Szent Teréz)?

Rózsállsz a gödrön, ha Léthe utolsó
csöppjét is a Föld belőle fölitta.
Színültig e korsó szája: nyílsz, s ömlőn
óceánnyi mennyt töltsz holtába vissza.

Fiatal tojáshéjrepedezésű
alattunk a Föld – csak nevetsz rám, Sába.
Aventinus rézsűn naplement ás éjt.
S dög szamaram lesz részeg vitorlása.

Sába találkozik Arthur Rimbaud-val

(Sába éneke:)

„Lebújtam itt – magam –, ahol te zsongsz fülemben.
A rím kigyúl a léc fokán, s palánkra csap
rugalmas édes-ostorú verőfény-szavad:
virágfehér menyasszony-ágyán bonts ki engem.

Szövődj testembe árokalji föld-meleg!
S lezúduló sugár, azúr mögül titok-hang,
a kórterem fölé, te Amputált, kiloppanj:
felébred itt halálba űzött istened.

Göröngy-fejét taposta lábad?! – Ujjaim nézd:
a Száj remeg, Szemében: én s te! S gyújtja ingét
időtlen-édes égbe-földbe röptü nőn;

te: Ő, s szemöldökében én heverve hosszan
ölembe zárt fejével így ölelve voltam
lebújva itt – magamban –, s istened szülőn.”

Salamon találkozik Sábával

Sába leszáll most. Séba buszán alvásba merülten
dől a szegénység; elhagyatott, mint dzsungele nélkül
mélyben az éjfél. Púpja közén szék: érzi kihűlten,
bús teve-hátán senki se ing már, éjbe, ki révül.

Málha se nyomná? Lett maga málhább: holt-merevülten
rossz csomag-illat; szégyen; a dűnén hullt, ürülékül.
Sába az ékszer. Áll öregember kardba bedűlten,
tűfokon árván kétfele hintáz, tört szeme kékül.

Ő elefántcsont? – vén elefántláb. Temploma űrben
Sába. – Királynő? Ő a király tán? S Róma, egük fenn?
Koldusok állnak, vén meg az ifjú, semmibe, végül.

Tűz fala ezt is, tűz fala azt is míg anyaszülten
űzte idáig, hétezer év múlt – hamva szivükben.
(Még Pierónál Sába az Isten ujjahegyén ült.)

Sába a Navona kőfigurái közt

Királyleány! A kíséret előkerült.*
Ne mondja senki: káprázat! Előbb a nap-
sugár a házfalon – szőnyege szőve hűlt
– ez már magában is, mintha e pillanat

csak ekkor, és megint már sose lesz. Leült
a kút kövére, fény lepte, s a víz fakadt;
de furcsamód: belülről kifelé, s bedűlt
ölébe – fény a kútból! – be, egy égdarab.

E percben ott vonult háta mögé. Repült?
Vagy összeállt a résből, ami úgy maradt
egy óra?, évezer? – mind csupa kőalak!

Oroszlánján a szomj is faragott! S a fürt,
fején a pátriárkának, ahogy haladt.
Királyleány e nő: Sába. S hazája vagy.

* Királyleány! A kíséret előkerült. (jegyzet)

A rózsa balladája

Merev üvegpapírban egy vérező, alélt,
ijedező virág (tovább tán nem élne már,
annyit remélt, s hiába) Rómát, a tért, az éjt,
úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-

özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár.1
„Lekaszabolt fejét, te lány, szádra hajtva kérd:
– Nyílj széjjelebb!, kiszivva rózsább lehetne zárt
ajkam között a lényed: átszállna rám bibéd.”

– Ám mi legyen, te balga, véled, ha Sába félt
ugyan, nehogy te sejtsd, de sóváran arra várt,
mégis veszel ma néki rózsát? – Oly ócska éj!,

hisz a zsebed lapos, király; költenél, s de kár,
nem tudsz te, mit… De ekkor egy kút vizén2 (na mért?)
két rózsa végre Sába hűvös kezébe szállt.

* úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár. • De ekkor egy kút vizén (jegyzetek)

Jelenés a pápatemetőn

1

Péternél1 lefelé Sába, kezébe Gí
kezét fogva haladt. Mintha az Alvilág
babrálgatna nyakán, gombjait ujja mind
nyitná s bújna az ing mögé!

Repkedő szeme szólt szótlanul így felém.
(Vagy csak képzelem én?) Máskori lépcsején
botladozva alá, présbe csavart a múlt,
köd kúszik közelembe itt.

Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! 2
Tudlak, Rossz, keserűn. Jár temető közén,
s tompult agyvelején, Sába, hiába is,
nem találsz te se lepkeszárnyt.

„Isten hoz ide!”, lágy s jóravaló mosoly
szikrázhatna elénk! Tisztelet! Épp csak egy
kézfogás. (A misén már, odafönt, de megy!
Ajtón állva nem? – Értenéd?)

Parancsszók. Fa-ebek. S még ez a jobb. Kutyább,
ha döngőn közelít, s két szeme sárga láng.
Én folyvást e pokolt, ezt cipelem. Szorít,
hogy mindjárt beleláthatok.

Péternél lefelé, hátramaradva, lám.
– Hogy találj ma királyt lent? Salamont?… Ha sír
koporsófedelét!, s lopva, sietve csak!,
mert őr hajt, s tömeg összezúz.

2

Árral szembe ha áll ekkor eléd a jó
derűvel teli szív, még odalent kilátsz
sebünk réseiből: Gí mosolyába hullt,
s muslincája, a porkoláb

kulcsát csörgeti, jön, nyílik a rácskapu!
Őr? Egy holt, aki ép! Nézz a szemébe, Lány,
hófehérben amint párnapuhán a kéz
Gít tessékeli… János ő.3

Bár arrébb aluszik kőbe temetve, most
friss virágaiból Mária4 szarvasát
kínálná, mikor is Sába ocsúdva uj-
jong, mert ismeri: „János ő,

Huszonharmadik!” …Egy régies álom ez?
Meddig tart? Lemerül? Gí kitakarta, s most
úgy ring, mint tevehát Sába alatt, a perc.
Szentély… Kellene mirha is?

Zúgó orgonahang? Itt, lakatolt soron,
hol István5 csupa csönd s Kő Pali szarvasát
szitáló temető-éj lepi; Máriánk
s hüppögő dede, hol kihűlt;

szuroktömb-arany-öl!, s mily magyar ég!, magány
siratófala vagy hűs, szoba-csöpp kalit
Európa alatt… Gí mosolyán az őr
fennakadt – gyere Sába, nézd!

* Péternél • Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! • János ő • Mária... • István (jegyzetek)

Sába bemutatása Signorellinek

1

Kiszökni, római ház, falaid közül?
Mekkora Nap-ragyogás
igáz le, hajnali kardsuhogása űz!
Csöndül a vaspata, sín
inalsz!, s égbe röpülő vonatunk után
– Gí szeme tükrözi mind –
madárraj úszna. Kiváncsi uszálya húz
Sába köré, s leül rá.
Mi, kikre gyermeki kék hegyi álom üt,
éber, erős, kutató,
finánc szemű: – vajon őrzi-e vénülő
szív a titok jeleit,
elénk-hasadt eget Orvietó fölött? –,*
összehajolva törünk
előre, mint akik önmaguk angyalát
kergetik. Ó, de sehol!
S redőzve ekkor a függöny alól – talán
holdteli éj van, ezüst
idő, talán kifolyó sugarakkal ér
lábad alá a Nap – ott
az Angyal! Egyszerü-szépen előhajolt
szárnya mögül, hogy elérd.
Mutatja: fönn, kapuban mi beállva mind,
kétszereződik a perc:
kezünkbe Sába fogódzva belép velünk,
míg ugyanott lebegünk
előtte, s szívdobogása kimondja most,
ajka amit sose mond.

2

Eldől: ki vagy, s mire hajt befelé a vágy?
Látnivalóra? – Ha kell:
kifestve, nézd. Signorelli szögez szemet.
Pokla merész jelenés.
Nem ült hiába, alul, Michelangelo!
Őt lenyügözte a szín.
– Modern pogányt, ki vidul kacagó halál-
kóruson, ó, mi nyügöz?!
Legyint a kor, s közönyös szeme únva jár,
mint bababolt üvegén.

Vagy átüt, átszegez, ínba a horga vág,
dönti fejedre, mit érsz,
s csatorna-szurdokon át, temetőd alól,
hajt kifelé, születő?!
Remegve érzed, a csillagegű világ
lávafolyója elér,
besiklik éveiden, besüt, állig el-
önt, teletölt – repedő
edényt a tűz! S belesajdul a sárga kín:
nem vagyok más, ürülék…

…s nyelsz közben egyre: te szívod a tej sürű
testmelegét csecsemő-
mohón!, te kortyolod éhesen édes ég-
másodat, ég-feledet;
te szívod érzugaidba, akár a szik-
kadt szivacs issza vizét!
Falod, nyeled, sose-volt-teli tűzevő!,
hogy nyakalod miriád
csillagu képed az Űr kitakart falán,
mint suhanó tükörén.

3

Mi úgy emeltük előbb a homály taván
át, s küszöbödre utóbb,
kezünkbe fogva kezét, ahogy otthonát
tárja az ember elő
nagy út után, s maga is lepedő-takart,
por-huzatú teret vár,
hisz úgy hagyott fapadot, kopogó követ.
Ám vicepüspök előtt
se fényesebb tele tála, kehely bora,
mint ahová beesünk!
Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt!
– Jó Signorelli, kilátsz
a dísz közül?… Ki se mondja a szánk, s a Lány,
Sába nevű, nevető,
kezünk közül berepül, föl-alá forog,
mint kire otthona nyílt.
Ruhája kőre lehullt. (Eleven – ruhát? –
itt sose hord; csak a holt
utas, ki látcsövez – útmutató szerint –,
mégse visz át küszöbén.
Tünékeny ég jeleként te a semmiből
semmibe hullsz; letöröl.)
De ő – ha Sába! – előlebeg égve s úgy
látom, elérve eléd
zavarba sincs, korokon kerekezve át
úgy örül, mint süt a Hold;
ahogy sugárzana, elfogulatlanul,
látom a mozdulatán,
előbb a friss kenyeret töri négyfelé
s megterit ágya körül
(az ágy? öt év hieroglife róva rá,
mindig is ővele volt).
Oly otthonibb vize s étele, hogyha hív:
szomjadat oltsd, s elaludj,
hogy Gí meg én örömest követünk tovább
ekkora Nap-ragyogást.

* Vajon őrzi-e vénülő szív a titok jeleit, elénk-hasadt eget Orvietó fölött? (jegyzet)

Házad vagy

Belaktad. Otthonod az, hova visszavágysz.
Élet, alád terülő
a ház, a kert. A gyerekkor alaktalan
pillanatában a kéz,
a szó, a „nem tudom itt van-e még?…”, a szét-
fújt buborék „hova lett?”
talánya, s mind a vak űrbe kiszórt „miért?”,
„semmi se volt!” kapuján
ömöl, bezúg a kabátod alá, repül,
s összetömíti a fény
mindenünnen behullt Tejutad: te vagy.

Egy palazzina grottáiból

 

Hajnali kút

Takaród alattad összegyűrve,
Bernini márványa lágyan redőz.
Feszített víztükör-lepedődön
hajnali tenyerén tart egy isten.
Álmodban: kolibri, őscsönd, dzsungel.
Álmodban ujjaid orchideák,
lábközöd rejteni rád tapadtak.
Illatod cseréje most már folyik,
mint két lány tükörben cserél ruhát:
fölhúzna szirombőrt virágszirom.
Még alig sűrűdő pehelyerdőd
ökörszem kezdi el csipegetni –
ujjad közül iszom helyben szállva.

 

Tükröző Tevere

Déli titok: láttalak, repültél!
Pincemélybe leúsztál utánam.
Cecília rács mögül, sarokból
(mozaikján zenélő leánytest)
sötét kútját azonnal befedné.
„Nehogy arcmásom oda lerántson!”
Hallom, súgja, s kitúr az öléből.
Suttog ajka, Teverén platán-száj,
de én téged hallak csak suhogni
s öntudatlan lépem át a kútmélyt.
Lépcsőm is épp ekkorra fogyott el.
A kő is épp ekkorra hasadt szét
lábam alatt, amikor kiszálltál.
Feldőlt harang gurult a tetőkön.
Álmodnám csak? Cikcakkban követtem
cserép-ormot tördelő futásod.
S lentről a víz ingatag tükrei
épp fordítva: tükrözik, hogy űzöl.

 

Az elhagyott tó

Hosszan álmodtam: Gázoltam tóban,
kis néger rablány (Rómában jár-kel),
hol sír, hol csengő nevetése kulcsol
édes torokhang-vízgyűrűt énrám.
Nem tudom, nem én, hányadik nádas
közepe csap be! Szeme is villan,
nemlátszó csészén eláll kisujja.
Szóródó vízcsepp – holdcirmú köldök.
Szinte szám érzi – s nincs sehol mégsem!
Néz kis nippon lány (mint a Navónán),
hív csöpp thai nő (rizsszemnyi éden:
elefántcsont ujj párnája kagylón),
nyitják és csukják tavon a nádat.
Amíg a szem lát, ahol hűl fészked,
mögüle lesnek, előle űznek,
de hogy te hol vagy?!… – arról rámöltött
lapulevél nyelvük lángol, de nem szól.

Levél egy fiatal püspökhöz

 

Summa

Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?
Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem tett.
Márk esetéből, ím a tanulság. Tartsd az eszedben.
Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?
Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts? – Sár minden erőszak.
Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? Csak por?
Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődött
költeni – embert: Ábel előáll Ég tenyerével.
Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában.
Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!
Angyalok égből gépies-untan; Jelt figyelők. – S te?

 

Első rész

Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?

Este a kőfejek űrhüvösével el-eltelek én is.
Át a vizen, keresem, hol a fényed: arany falikárpit
verné vissza kis asztalilámpád tejsugarának
csöpp violáját, kardos atyák lepedő- s takaró-nagy
képeiről? Alagút-hosszú szemezésük elaltat?
Most, hogy időm Rómán kerekül ki egészre, s egész nap
itt ücsöröghetek udvarok, ágyszagukat lehelő szo-
bák s tetejükre varázsolt csöpp pihenő-ligetek fö-
lött, magasabban a szomszéd Holt Lelkek kifakultra
pingált tornyánál is, a deszkavilág lihegése,
lent a sok útakadály, beszegelt kapu rossz paravánja
már nem ijeszt. Hova tűnt el a Város? Ül; ázik a kádban.
Retkes a szépem; igyekszik előkaparászni a rózsa
hajnali hamvát mocska alól. Meg is értem. A gőgöt
is, mikor új ezerév küszöbére evezve elönt a
büszke erő: a Hajó tovaúszik!, a Víz tehetetlen!
Vad rodeója csupán fejezet, piheperc a világó-
rán. (Az is ott ketyeg-üt mitológia-ízü csenéssel
jól elorozva a tat-trezor-aljon, a többire hányva.)
Én, ki a túlélés pocsolyáiba fulladozok; kis
tócsavizük se tudom csikorítva megúszni a partig,
gályarab-életü ( – s nem csak az ötvenes évek!, a tíz u-
tolsóról ugyanez kiderült! – ); igazán kerülök vá-
most, utonállót, pláne egy ekkora tengeri Bábelt!
Hogy s mint festene errefelé ez az Ezredeket Fa-
ló?! Összes pocsolyámnál pikkelye egy szeme is na-
gyobb! Halad ünnepin, akkor is úszna vakon zeneszóra
százezer égő lámpafüzérrel az arcom előtt, ha
én emelődnék (tán csodaszerrel) elé pocsolyámból:
kétfele nyitna az éle, akár a fatörzs derekán kap
hosszában függélyes fűrész. Muslica mázo-
lódik el így – autód üvegén százszám! – s mi se rezdül.

 

Második rész

Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem: tett

Mégis, hetvenedik tavaszom teraszán levegőzve;
függőkert, de nem ám szemirámiszi!, borrominis te-
tőm tűlábú, csak Szentlélek s az étere tartja.
Meg Magyarék szive, hogy ki ne hagyjuk a Testesülést se,
püspököm! Oly fura árny csak a gondolat: pára poháron,
mint ’szeretet’, ’haza’, ’zsarnokölés’, ’veled érzek’ s a többi.
Szó, ha hiányzik a tett: borigázta magyar bajusz ázva,
ős a pohár fenekéről; szép, lekonyult, tehetetlen.
Ám Magyarék!… Hogy is érts? – : Ha e Pár szeme-mécsese nézne
míg irogatsz, violás sugarakba köréd totyorogna
mind, s Huszon… (álmodod?) – angyali – János Atyád pocakos víg
tündérévé ifjúhodna falad levegőtlen
képsora, szökve a ráma-karámból. Táncba pörögne
Néri Fülöp lyukas ingében libegő seregük, s fü-
ledbe susogná tennivalódat, ahogy Babi bábja
római óvoda-kertben a Giulia utca füvén ta-
nítja a kisdedeket: mi a jó – magyarul. (Papom, érzem,
érted e képet: a szárnyhelyedet tapogatja körül uj-
jam sima hátadon.) Ott, puha-szép püspöklila gúnya-
mélyben igencsak előkészülhetnél te a tettre.

 

Harmadik rész

Márk esetéből, ím a tanulság – tartsd az eszedben

Tán e baráti tető szépsége sugallta, hogy írjak
mostani Pápa-uradnak: „Atyám! (atya? – húztam a címzést
át:) Testvérem!…” (Alig vagyok ifjabb nála.) Elég, ha
két vén így nevet össze, ha útjuk is összefut. Átö-
lelve a két agg-csont remegőn beleárad a mási-
kába, a szót is elejtve, üres lomot, élve a csönddel.
Csönd? – kapok észbe. (S a kültelek árnya is intene: „Ej, ha
főnemes írna ilyet proli Wojtyllának!… Egész jó
Márk meg a koldus együtt, ahogy épp Márkunk bugyolálja
kéregetőjét drága lepelbe, leszólva magasból:
»Testvérem!« De milyen fura íze, ha koldusa dörgö-
lődzik a Jóakaróhoz: »Húzz bele, jó bor!, igyunk cse-
rébe egyet, testvér!« S veri hátba elázva, a Szentet.”)

 

Negyedik rész

Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?

Hát… valahogy Neki tudnia kéne, mi bánt. De se kézcsók,
püspöki – sem ölelést mimelő, hátán bedöfő kést!…
Öntene tiszta vizet poharamba – ez izgat, egyéb nem.
Kezdve alulról: mért a legalja szemét lesi léptem
dómjaiban? Mint csordát, kordona úgy terel – épp, mert
látni akartam enyéimet?! Azt, mi tulajdonom? Erszényt
nyissak, s ez még nem elég? Megaláz kaputámogatója,
díszben a szolga! – De kétöles Árgusa laktanya-árva!
Mért katonát faragott keze rőt rögü sár-ivadékból?
Lélekölővé képzi Heródes agyatlan ölőit?!
Mészárszék-kapuvá rondított zsoldosa által
dóm-küszöböt! – Megalázott nők menetére lelátna
kulcsár Péter, egedből, püspök, s nem vakaródzna?!
Mária Hősei!, féltek egy íves-ovális öröm-vo-
naltól?! Magdolnát Donatello vén keze már nem
bünteti; fodrász műterem ajtaja leng ki-be, s rajta
tódul a Nő, aki rájött: tőle, ha szép a világ! Ne-
vetni mered, papom? Élne! S legyőzi a Szépre vakultat.
Istene boldogan üljön a péteri székben a Mennyel,
s nézze gazella-szemével az égi leánysereg mind ott:
válla zománca de harmatos-illatos, s édes a karja;
hónaljáig előtár hűs-elegáns elefántcsont
ékszerü énje mögül szabadon valamit. – Papom!, épp a
leggyönyörűbbet, amit hihetünk te is, én is: az Úr má-
sik fele, s Általa mind simulunk, kerekedve egésszé.

 

Ötödik rész

Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts(?!) – Sár minden erőszak

Templomi égbe merülnék – Bernini angyala szólna,
ám e gorillák még a misét se kimélik. Urakká
mért teszi őket a Fej? Húsvét idején mosogatva
lábuk a tálban, a Száj ima-csókja se könnyit e véreb-
ösztönön?! Ülve a Szent (– hivatalból! –) hallja-e durva,
vad kikiáltóját, aki egymaga túlkiabálja
Sixtina vízzuhatag-tömegét, pedig épp neki kéne
csendbe-avatni. Ha mind idomíthat az Ördögöt adva,
tán idomíthatná Urad angyalivá a bitangot,
még mielőtt fedi pápai sarzsi a szívbe kövült bőr-
fejt! A Hajón tekereg hernyója kövéren Atyádig!

 

Hatodik rész

Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? – Csak por?

Mindez azonban az Alja csupán! Az atyák neve számra
sem jöjjön! Sem lent, sem a polcon. Egyéni beállí-
tottság, vér, virtus, kicsiszolt (?), örökölt (?) dobogása
szívnek s az észnek – uram, ne tegyünk úgy, mintha nem embe-
rek volnánk! Hideg ég korom-árka mögül ne akarjuk
látni a porba-hagyottak kínkeserű menetét pok-
lok alagútján. Ott merülünk mi is abba a ködbe,
mely tűzcsipke-szegélyű s lánglobogása oly édes
arcokat, s illatot, s el sose árult drága időket
lebbent egyre a „volt valamid” kőhídjairól rád
s rám, hogy egészen elolvad az ónszinü jég, mi beburkol.
Itt a helyünk, s más tér nincs, honnan visszatekintsen
tiszta-magára az ember, mint amit önmaga nyit ma-
gában. Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán,1
s még azon is lépj nagyvonalú-szeliden tova, hogy ki
tudja, mikor nyilik új lehetőség büszke Hajód fa-
lán levakarni a szennyet. Urad (ha egyéni hibáit
nézed) esendőbb-é a „kacsintó Jézus”2-alakkal
üzletelő piacosnál szerte a Város odúin?
Szép? – Neki; csúf – nekem. Ízlés dolga. A sírgödör elföd.

* Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán • kacsintó Jézus (jegyzetek)

 

Hetedik rész

Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődik…

Csakhogy nembeli kérdés ez, papom! Ábelig ég az
ösvény! Káin öl. S értsem-e: így beleülhet is Ábel
kincstárába? S mi lenne? A Föld? Hatalom? Java? Bibli-
ád magas ívű füstre gyanakszik, s Káin alul te-
kergő, gazba enyésző áldozatára. – De senkit
nem ragadott meg az Írás ős kocsiútja odáig,
hogy: hova visz! Pedig Ábel olyan lebegő, akit épp a
fény takar. Átlátszó papiros; lyukacsos anyagú; ha
lámpa elé viszed, ámulod, ékköve hány: csupa légha-
jó!, rákötve repíti föl orrod elől magasabbra,
túl azon, ó, ahol végződsz. – Káin egész lihegése
mellkasod aljáról tör elő. Az Ölő suhogó bun-
kója ver oldaladon. Csak a vérrozsdát nem akarja
hinni a szem. Hiszen Ábel oly égbeli – honnan a vére?
Annyira nincs neki, püspököm, annyira Káin az ember,
kénytelen Ábel-ölő, folyvást maga, lándzsahegyére,
puskacsövére kitűzve a benne lakó szobatársat,
azt, aki kívüle lakja, de fogni se tudja, s nem érti,
mit keres itt, ha a Túlpart lakhelye? S mint a folyó fel-
színén összeszövődik a kétfelöl áthajoló er-
dő koronája; titokzatosan; csupa vízfodor s égalj-
áramlás kaszabolta sötétből: kép csak a vízen,
tükrözet. Ábel az ottan? – akár ha tükör veri vissza
hajnali álom után képed tovatűnve, ha ellépsz.
Mégis öl: érzi a vért is, amíg a folyó kisimul, s ka-
ján mosolyával a Másik elő nem emelkedik, s úgy néz.
Elborul ettől s újra öl. S úgy, ahogy eddig is: önma-
gát. Egy iramló látszatot, átsuhanó jelenést. Mert
öccse füvet dug a cimpa-zugába, ha álmodik éppen,
s ő fölugorva vonít… a tej elfolyik, anyja csecsén le-
csurran elé, nyeli föld… magas ég ruhakékje egy örvény
fordulatával az anyját szívja magába, tejével
szökteti… S ő feketén, dágvány-zsirosan rohan Ábel
fénye után. De van ennél rosszabb pillanat is. Ha
Ábele ül sima kőlapon s int neki – sőt! le is írja,
orra elé levegőbe lefesti; egy ág derekán vi-
rágosan éneket indáz, s ujjai föl-le zenélik
azt a kicsiny valamit neki – mégse találja ki, mit a-
kart. Ez a pokla leginkább. Vérbe borulva belévág…

 

Nyolcadik rész

…költeni – embert: Ábel előáll ég tenyerével

Ó, ha te, püspököm, ekkor a káini düh közepén csak
úgy, ahogy ülsz, elegánsan a fordítót alakíta-
nád, aki Ábel igéjét (tán akadozva, de) érted,
vagy legalább hallsz némi harangszót; s ott valamid moc-
canna belül, s te, imán edzett hallásodon által
már tudod: Isten nyelve a csend; Vele nincs dialógus.
Kérdezel – s szólana? Ráteszi ujjad egy elfeledett „nyi-
latkozatára” a Biblia kispap-eszedbe ivódott
áradatából, s kisfiaként lovagolva a térdén,
mint a betűt tanuló, kerekíted a fölfedezett á-t?!
Népmese, püspököm. Így sose szólt a te jó Urad. Átha-
totta velőd a magadba’ talált süket űr levegőtlen
gömbje: világ, gránit közepű; se kiválni nem enged,
sem anyagod. Burok!… S ölni akarnál káinin. – Ölni?
Mit? Élettelen olmod? E dantei jármot? A Poklod?
Tán a harangra hegyes fül utat keres Ábelig ekkor.
Nincs, tudod. – Á! S ha van?… Épp lehetőségét gyakoroltad,
égszántó gyerek: Istent hívva rajongva s csalódva,
hány napon át, aki meglesi Őt remegő inait fe-
szítve oly étlen-szomjan, mint a szerelmes. S alélva,
nagy közönyében elégett is gida-kedved. A fű szí-
nét reverendád, mint temetőárny, elboritotta.
Felhők közt gyalogolni se vitt havasokba, hogy egyszer
szóba ereszkedik és veled összenevetve kicsúfol.
Tótágast álló hiteid csinosítja, s akár egy
fűszeres-ízes öreg fodrász, araszolva hajadban
pöcköli egyre az ujjahegyével odább fölös éked.
Lám, mibe bújt bele napfény, hogy korom ernyed uszályán!
Hát – tebeléd. S mi okán? Örül oktalan is, noha dúl-fúl
ép esze, hogy mily víg-felelőtlenül ugrik a fénybe.
Boldog! Jó! Szeret! Érző szív. A virág kitakart szir-
mán párzás. Keze közt leszivárog az öl-meleg illat,
magva rögökre ragasztja az ég tenyerét; azon érzi
Ábel igéjét áthullámlani. Vers? Zene? Kép? Más?
Közvetit Ábeled. Őt. Hogyan? Érteni kéne? Leírni?

 

Kilencedik rész

Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában

Inkább ott kutakodj, te miféle szerepre tehetsz szert,
püspököm, éppen a káini elborulásra keresve
írt. Ha Atyád a kufárt kiverő Jézus haragos szí-
vét valahogy kihalászná drágaköves köpenyéből,
fénye Hajód sugarazva, kitűnne: az oly tele mára
bíborló kalmárral páholya legtetején, hogy
tyúkkalit-alkuszok atka jövése-menése odább, az
oszlopok ágai közt, nem is érdekel; „Isten is alszik…”
Ennyire mégse azért! Közös éppen a káini voltuk,
püspököm! Ábel: Atyádra se néz a homály palotáján.
Tán csak egy-egy kitakart hímtag körül éled a tűz még,
és úr és ajtónálló ugyanúgy csap a légbe.
Érts: ugyanúgy! Ez a lényeges itt. Ha mesével akarnám
tölteni estünk, így szólnék: „Lucifer kicsavarta
rozsdás rostélyunk lemezét egyik éjjel. Eltörte
szerkezetünk apró elemét, s vidor apánk alagútba
dobta a csöpp töredéket; ahogy te a tört gyufaszálat.
Címeres ágyban s az árok-avarban elillan az éjjel.
Ébred az ember. Nap süt. Béborul. Ő viszi bőrét;
ad-vesz; kuncsorog; új pénzt, nőt szimatol; tele tányért
menhelyi asztalon; ótvara viszket; elázik a frakkja.
Föl se fedezte a vesztét.” Hidd: Lucifert az Atyád sem
véli valóbbnak mint te, vagy én s avarágyon a koldus:
– Baldachin árnya alá bekotorjon (?), mint szerelő a
rossz Fiat-orrba (?!), s kilopja belőlünk azt a parányt, mi
mégse parányi, de lényeg (!) – az Úr egy!, s Övé a hatalma.
Én hisz csak azt hiszem, érteni kéne: az ész hihetőt mond.
Mégis: a tény se csupán bősz Káin egérszaru füstje!

 

Tizedik rész

Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!

Szégyen e század, uram, kikopás a szövés menetéből!
Ferde, akár Földünk közepében a tengely. A csorba!
Hát mi előtt hajlong? Mire? – Rossz a kerék? Biceg? Árud
nem gurul ég feketébb lyukain szét ily kocsi-tatból?
Száz szó vége: ha Isten nyelve a csend, s te tudod, hogy
nincs dialógus az Úrral; s egyetlenegy árva eset ki-
vétele tán ha van: Ábel elimbolygó kifehérült
füstje; a Nincs-S-Ha-Van-Ábel alig-lehelet repülése;
s szó-ima-vers-zene-kép köröző fonalában a szívünk
látva magát; s hogy az épp, mi nem: Ábel, az összekötő fo-
nál maga; lelke fehér füst… (– ó, ilyen ormot-ijedtet,
püspököm!, érted, e ködcsepegés-dadogás mibe szédült? –);
hogyha te látod, a Vers, Zene, Kép mire jó, s mire kellett
templomaidban a lénye – : ne verj rá rácsot, ahogy vert
klérus századokon, beszorítva Hajód maga-szabta
ácsolatába a Szárnyat; e Ház jó kőmüvesének
nézve a Géniusz és a „kacsintó Úr” keze-művét.
S úgy se, ahogy kalmár-kori századutó teszi éppen:
Fogja a Gazdag, s a kincsre lakat kerül. „Oly barom-állat!”,
mit mutogatná képe sorát, ha tulajdona lett az!
Kincse! Befekteti, s vár kamatára. – Te: vedd az agyart szem-
ügyre: barom, de mitől lesz e pénzagyu kincs-zsebelő kü-
lönb a tömegnél? Pénznek nézi, amit sose láthat
Káin, a pincelakó. Egyiké se a Mű, papom! Eltűnt.
Lórúgás ez a kor. Hamisító Bolt. Ahová be-
lépve maholnap hónod alá te ha csapva az árud
mégy ki az ajtón – ott bizony áruja, tenmagad indulsz,
káini-vadra cserélve az eddigit. Ó, nagyon elkelt
egy kis szemcsere. (Látni akarta magát.) S kiderült, hogy
sapka alá beszorítva egy emlékféle hasalt. Tán
csillag a lomb közt, s Betlehem ott, órányira, délre.

 

Tizenegyedik rész

Angyalok égből gépies-untan; jelt figyelők – s te?

Püspököm, átvetem – asztali lámpaburád ahol ölti
fénykoszorúját rád – kutató szememet. Vajon érzed,
túlpart lombos fái fölött a kabócazenében
angyalok ülnek a holdsugaron, s hogy a lábuk egükből
gépies-untan csüng lefelé. Gödör alja e hely tán?
S ők a jelet figyelik, s készülnek. Alig hiszik, az nincs.
Ásók csengenek. Én, rög, hallani vélem a fémet.
(Persze: bolond lyuknak szele sem más.) Rossz szemem ott, fönt
csillagot úsztat, ahogy tavaszéjen ez illene Rómán.
Mégis az ásó összeütődve üvegkezük alvó
ujjai közt, nemigen hagy elámuldozni e Város
deszka alá bedugott gyönyörű odaliszk-heverésén.
Hat szál deszka is – értesz, igaz? – milyen éjbe visz! – Élni,
püspököm, ifjan a sír kapujáig!, ezért keresem túl-
parti szobád melyik ablaka fénylene kőfejeimre.
Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével*
festeni át a Hajódat?, s Atyád se palánkja tövében
hinne neked: legyen ajtaja tárva, ha Janusa barbár
Pannoniából majd ismét idetér, s „kivirágzik”,
szól tavaszéneke, „újra Dunántúl mandulafája.”

* Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével (jegyzet)

Április nappali Holdjához

Április. Átvert oldalu Krisztus érkezik. Áll a
Giulia utcán – évtizedekkel péntek után. Va-
sárnapi hajnalfényt sose látott; angyali markút,
sírja kövén majd testet is öltőt, szárnyasat.
Ő csak
pincebogár-szürkén kapuban csöndít Magyarékra,
jönne le István érte a lifttel, s fönt Babikára
bízva riadt Gít, krétafehér Sábát, futamodna
föl csigalépcsőn, föl, magas ég s hold, nappali álom,
ölbe vevő hordágy teraszáig.
Mind odagyűltek
szájuk elé hűs gézt igazító kőalakok; se-
bész-makulátlan zárt köpenyük gyermekkora házte-
tőn dagadó ing s szoknya-sorát juttatja eszébe –
bújni a csurgó nagy lepedő-utcán puha szélben
félig a szellő, félig a vízcsepphang zenekarban!…
Ringni a titkon: forrad a perc, termőre megérik.

– Hold, te, tavasz napján lesz-e műtőasztali lámpa
rákerekült arcod? Lehajolsz? – míg műteni kezdik
lelke kifeslő tályogait, dögkút-üregükbe
metszve a kést: s Rómát s tavaszát nyomkodva helyükbe
jól kitömik, mint fűvel a párnát Sába alá, hogy
tartsa magasság szédületében istenesülve.
Jössz?…
Mire kihallatszik a léptük, kőfejeikkel
mind a sebészek visszasimulnak mállni a falba.
Kés nyoma sincs! Tampon, kötözőszer Róma alá búj…
S kész a csoportkép! Fürdeni áldott fény özönébe
nyújtja nyakát föl Sába; heves tölgyerdei útja
Pista szemén szikráz Babikával járva jövőjük;
Gí a fotós: fut gépe mögül társához a napra;
péntek után irdatlan idővel, húzva magához
súgja vasárnapját sose lelten: „válladon alszom:
álom az élet.”
Még idehajlasz reggeli Hold; ne-
vetsz befelé: pillád rebeg, elfednéd ködös arccal
angyali bűnrészed kihunyó fényét bucsuzóban.

Perben – imában

Ó, Uram-Isten, már aki láttál
férgesedőben vén küszöb-aljon
félig-öregként (míg eged átvált
s vérbugyogású utca az alkony),

ó, Uram-Isten, most ami éjfél
tűfoka immár Róma egében,
oszlani sem tud – tűz, utolértél!,
ház, beleégtél!, otthon, elégtem!

Ó, Uram-Isten, már aki laktál
hány katafalkom rontva le rólam,
gyúrtad az Angyalt, véle faragtál
egybe a lóhugy-címerü hóban.

Ó, Uram-Isten, már aki zaklatsz:
gyúrva-faragván jól nekivetkőzz!
Hát hova ugratsz Kék Madaradnak?!
Sába elé csapsz?! Néki teremtődsz?!

Tűzre fehérlő csöpp tenyeréből,
ó, Uram-Isten, májusi holdat
úsztat a csapdád, s hogy beleszédül,
rántod a hurkod – szívre: akolnak?!

Félig-öregként (már aki hagytál)
újra a kezdet mély vize partján
mossa az Angyal éjem uj Nappá,
s úgy beborítson szárnyhegye aztán,

hogy a sötétség (már ha te tetted)
fényköre mellé megszelidülve,
míg hasa alján kúszva lefekhet,
úgy simul ott, mint árnyam a fűre.

Ó, Uram-Isten! Csapda-szerelmed
fénybe borítsuk – legyen a kezdet.
Játsszuk elő, hogy ez a te kedved:
Műved, ahogy jössz, s jobbra teremted.

Hódoló levél a Danubius Danubia írójának

Kabdebó Tamásnak

Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved
nagy delején, „oktondi” diák,1 állsz, főszerepedben,
állsz maradandón, ércfejedelmed míg gyepen ágál,
hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat
fölvonulót.2 Állsz. Nézed az Országház elejét: rőt
szőnyege csíkját (lépcseje vérzik?),3 drága cipőjük
mély-feketéből, s ingük, a hattyúszárny suhanású,
csillog az estély fényzuhatagján, míg (nem a házte-
tőn lapulók vad fegyvere dörren!) tűzbe borítják
mindjük a csóvák: mellbelövik, s már ugrik is arrébb
friss vakuzó had. (Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig4
étkül a halnak kézikocsin majd „víz lebegőjét”
s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szek-
csőn”,5 mivel itt már nem halak étke főbelövötten
mind, aki Országház fele tart ily szőnyeges estén.
Még csak az kéne! Téged is látlak: fojtogat inged,
nyakravalód, meg dublini lámpák szikraesőjét
szórja szemükbe. Látom, ez enyhít kínodon egyrészt,
ám ugyanekkor nem kutya az sem, hogy betanulták
mind szerepük már, s öblös ülésű székben elejtve
férfi-szolidság hajtja fejed (majd) gombsorodig, s mély
elmerüléssel nézel egy ír-kék porszemet éppen,
míg laudál, s tart dicskoszorút rád súlyemelő szó-
duzzadozású Dalmady6 hosszan. „Forradalom”, lám,
öblöget, úsztat szája lepényén, mint napi gyógyszert.
Hajtja kolosszus mű!, a tiéd ám! Mit neki, máskor.
Gérecz előtt súny. Egyre rühell. Itt: adja a bankot;
félrebeszél (így alva ragad holdkór a tetőre)
ponyva-modorban: „Mintha Petőfi tengeriből kél,
s áll Haza élén!, ennyire hős Ő »Istene balján«” –
írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén;7
ám, ki nyakában – fő magyar! – ingat rúgnivaló lab-
dát s esze másutt, hallja a súgást: „Senki! Középszer!
Holt szatyorokkal mit bibelődjünk? Félre a múlttal!”
S Attila: nincs már. Rongy lyuk a zászlón. Szívhelye tátong.
Mások akarnák dugni pofájuk át a te jó Dé-d
kése hegyével körbenyiszált dög-címerü selymen,
Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.8
Ők nem a címert, fölragadott szent, szép lobogónkat
hagyva a sárnak, háttal a tettnek, szólamok alján
ketrecen árván, rossz gebe-csonttá fagyva – ha! – tűrik
vers s tüze: Ötvenhat, belezápul labda-fejekbe.
Írhoni! Rőtre szégyened árnyaz: képtelen ott, Yeats
földje hol úszik Anglia mellett, ily fura futball:
forradalom s hős holtja (a vers) így vesszen a pályán!
Két legye csapva, dörzsöli markát sírgödörásó:
lélek s hazája már egy a sírban. Föld, keselyű-kert.

Nem lehet így! Hisz ülsz, s kupolából zúdul a fény rád!
Bókol a zászló, Műved elé hull pálmalevélként
rég-haza-földre. (Fogcsikorítva? Hát lehet: egy-két
ólomagy ítész műmosolyában loppan a farkas.)
Ám a magasból dől a dicsőség, s mint a Dunád, zeng.

* Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved nagy delején, „oktondi” diák • hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat fölvonulót • lépcseje vérzik? • Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig • s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szekcsőn” • Dalmady • írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén • Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát (jegyzet)

Másik levél Kabdebó Tamásnak

(nyolc hónap múlva)

Ej, ne felejtsem!, én se maradnék áltetem itt, or-
szág ugarán, hogy széttaposott pár csizma „gyanútlan”.
Lőcsei lót-fut, Hámori (hallszik) s Várhegyi folyvást
fél hatig állt s várt (reggeli hattól), ám elaludtam,
vers, az öledben, s gépem is indult Róma felé nagy
vargabetűvel, szerb lesipuskás el ne találjon.
Így ne csodálkozz: római bélyeg kéke levélen
jelzi: egérút jól kanyarult fönt, Alpokon átvitt,
s késve ugyan bár: lent Leonardo nyugtalan esti
reptere tárult. – Jó kezek őrzik mostani csöndünk.
„Búg telefon”, nézd, harmadik éve írtam e sort már…
Verte Velencét vad zivatar-düh, bújtak a gerlék.
Összecsapódó szarvu bikákat fölvet a villám,
hentesi késsel félbehasítja s nyársra ragadva
osztja tetőnkön szét a riók közt! Színhusuk olvad
s kő közi callén bunda-folyássá mállnak a felhők.
„Búg telefon”? Búg! Ámde a sort, halld, ott ne feledd te:
„Horda csahol csak.” Gí keze őrzi most is a csöndem.
Képzeletedre bízva a mát így, kérdj, ha akarsz (én
hallani vélem:) „Lőcsei mit lót?” Á, tudod, épp most
rendezi össze ünnepi számmá cikkeidet, láz-
zal boronálva egybe a Rabtárs jó lepedőnyi
„Harcom a harcod” címre keresztelt nagy levegőjű
fejtegetését s kolczay-R. P. kis kötetének
szép kritikáját (nékem ajánlott persze a vers, mind,
régi szokásként); hogy hova fér el, pláne, ha Koppány
kérdezi L. B-t, s szól eme bölcs agg villanyosizzó
hévvel idézve tolnai álmát, lám, koronámul.
Hát ez a gondja; lót-fut is ettől, kardoz az attak!
„Hámori alszik?” – kérdezed. „Hallszik”; róla e hír jár:
Hív. Levelet küld Várhegyivel doszt! Napra nap így csöng,
„búg telefon”. Itt?!… Itt ki figyelné? Itt nevető, ha
április áztat. Május is itt van. S még nevetőbb lesz
rajtam az égbolt hetven után, hogy jó Popolónkban
tartva napunkat Chigi barátunk s „Santi” tenyérnyi
bankfiliáján, hol Habakuk ül s nem viszi tüstént
Dániel égből jött csemegéjét – félve oroszlánt,
tűri az Angyal gúnyos igéjét. Tűr!, mivel éppígy
lesz kosarából bő lakománk most! Rátkay Mester
(alteregóként, mint kiköpött mord kő-Habakukja)
jőve Soroksár műtereméből, nézi igen, hogy
Gí kosarunk kő-ennivalóját hányfele osztja:
sárga banánt kap Sába, s borával ül Caravaggio
angyala mellé: túrja haját szét, múljon a rossz düh;
papjai ellen fúrja a méreg: hát nem elég, hogy
őt se fizették, holta után itt képe se kap jót,
fényt, teret, oltárt! „Kushad a sutban Péter is, Pál is!” –
s ő, aki rázná angyala vállát feldühödötten.
(Sába s az Angyal végül azért csak kedvre derítik.)
Hát… Popolónkban sem fenekéig tejfel az élet,
drága Barátom, lám, kiderülhet. „Ej, Hephaisztosz
is bicegett volt”, dörmögi Bandink dantei nyelven,
„fő: a család hogy egybemaradjon!” S nézi az arcunk
– mintha tükörben – vén Habakukként:
„Egybemaradtunk.”

Giordano Brunóhoz

Te, a semmilyen akadémia akadémikusa, ha
sietősen elinalok tered borozószagu sarkán,
magas őrhelyed olyan ásatag, amilyen ma a „dada”:
temetőhamu. Behunyom szemem. S az eső mos el aztán.

Vagy a bűz? Vagy a vizi szél, ami nagyanyókeze puha
melegével a fejeden kicsit elül, s érced omolván
– lebegő-letekeredő fonala bokádig e ruha! –
lepereg, le! Sose sötétlene tereden, hege Rómán.

Ha a semmilyen akadémia akadémikusa vagy,
kinevetni üreges ércalakodat illene uram!
Hiszen engem is ugyanaz! – tüzed eszi meg buja szénám!

S vele éveim! Ami vár: piacon a kézitusa csak.
Hideget, meleget a szám ha vakog: a Semmibe suhan.
Behunyom szemem, uram. S osztozom naputad maradékán.

Janus-arcúd válaszolja

Hol „római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem” –

csigalépcsőn nyakamban cipeltelek.
Forró szavad hűtötte nyakszirtemet.
Óvtak szemtanúink, a hűs-kő Fejek:

– Reszket a lábod! (Mint szám töréseden,
míg tuszkoltad apád, s a hold fénye fenn
– háta mögül! – öledbe lopta fejem.

Csepel kórháza nem vett lélegzetet:
én római szaletlit fontam neked,
szobra közé báboztam szerelmedet,

amíg tört lábad gipsze rejtekhelyem.)
– Szóval most szárnyad tántorog így velem?
Mintsem hogy röpítne, még cipelhetem?! –

dülöngélek… De, Magas! – fölértelek!
Tetőnk kövén csillagok örvénylenek,
mint kéjedben tépdesett virágfejek.

Nem átall fényleni combod lejtője sem,
míg hold-tárta tükörben, úgy nézhetem
feszülő lábad közén Janus-fejem:

A tizenhét évest, míg leckét veszek,
s a hatvankilenc évest, akid szeret.
Szárnyunk egy koronája rajtunk lebeg.

Ez a nyár. – Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is – szárnyunk fönt lebegtetem.

A szűk szoba

Szűk szoba; künn a világ körülötte fakulva növekszik.
Tágul a jó Universum, a Kor hiszi, s rossz szivem, íme,
ugrik e fölfedezést gyakorolni: Amit bitorolva
kék-arany ifjan emelt, dudorászva dobált föl a jókedv
térdre, fenékre „dekázva”, s fejelve magával, ameddig
csak beleunt, az a labda, az, ütve szakadt a nyakába,
hogy feje eltűnt benne – de még legyalult üleped, rossz
érdagadású lábfejed is belekékül ez ólba,
s pállsz, Lőrinc leveként augusztusi dinnye hajában!
(Most, hogy a labda dagadt-e köréd, avagy épp te kaszáltad
félre magadról mind a felesleged – az, nem is izgat.)
Testre szabott a világ. Szűk zubbony-e, vagy neve kényszer-
zubbony-e pontosan, össze se vesd. Forr a bordaperecre,
ferde gerincedet, elmálló csigolyáidat, akár
bankrabló pofacsontját női harisnya kitárja – s
átfedi. (Szemben az arcra folyó viasz egyszeri csókja
hűen idéz, koma!, vetném közbe, de mit fecserésszünk?)
Ó, sose baj, ha „esernyőváznak” hív, s „rabod”! „Ráng a
drótodon, úgy feszül” – omlani lenne pedig Tejut ágya.

Vaksi (belül); süket; így kuporogva-vacogva alatta-
benne a szűk szoba rejtett hangszórója benyávog.
Súg; susog; öblöget; örlene kőport agyzugaidba;
s még?… – Ki tud itt, belül, átlámpázni egyetlen iszonyt is?
Egy sarokárnyt, repedést, meszelést, suhogó selyemalsót?
Vaksi: a hangra szögezve piheg; süket – s esne sarudra,
Fény, ha elérne! De óvatosan körüling a bokád e-
lőbb a fején, a falán… (Ahogy írtam imént: csigolyáin,
bordaközén, hisz a női harisnyaburok meg e korpusz
éle-szegélye ugyancsak egy!) Éj-plafonon cicafark-csa-
pója kivált inaidból pár gyerekes szökelést, ve-
tődést labda után, de csupán az ütés sajog, agyve-
lőd csobban: feketén nyeli áldozatát, gyerekálmod.
(Ó, mikor is lebegett mögüled sehovába utolsód?)
Új sebed altat, akár csak a gép, adagolva a semmit,
s fásliba köt kihagyásod, e pólyasötét, tudatodban.

Ébredező, kitalálod az írást; mint csecsemő a
vízcsap alatt, sírsz, örjöngsz – s est fele majd belefogsz a
jó Universum tágulatának oly ünnepi taktu-
sát a te szűk szoba-Mindened ágya felől lejegyezni.
Óráról órára, ahogy csakugyan: a te világod
tágul. Im: átömöl, át, mint női harisnya szemén a
láb hava – nyúlik a szem meg az orron
a hegy köze, tágul.

Kis, kerek történet

Téged vidám idejében az Úr akart.
S hogy teveled tele volt,
konyult az Ő feje, s nagy zsebe annyi já-
tékszere elpotyogott;
a Terv üveg-mozaikköve mind kihullt,
holdja s a csillaga mind.
Gurulva fényleni kezdene száz vonás,
képbe a kép beletűz –
de alva elheverő keze már sose
húz együvé. Beleunt.

(Ha látna bármit az emberi szív e Kert
semmibe ült teraszán,
talán kivenne belőled egy ujjvonást;
sejtene mélye mögül.)

Ha félbehagyva is, isteni terv szerint
úszik a csillagos ég.

Egy dísztáviratra

Hazám, nem aláztál otthon meg elégszer?
Rómáig kinyúltál, hogy itt is megalázz?
Tébolydaőreid az éterben kényszer-
zubbonyostól: bábok!, s pattogzik le a máz.

Holt lelkek templomán rácson túl az ablak.
Túlfelőli ablak néz vissza, rajta át.
Ülök mozdulatlan, mint a platángallyak.
Megkétszereződve kötik rám éjszakád.

Nem elég, hogy cellád négyszöglete formált?
Nem testem – életem lábszárcsontja tördelt.
Negyvenhárom évnek mérsz tömegsír-kordát?
Elevenre hányod még most is a földed?

Északi átjáró

Olyan szabad lehetek, szeretet, jöhetsz,
még soha ennyire én
nem álltam ébren az ágyad előtt, ha intsz,
tárjam elő a reményt.
A veszteségeim, átalakulva mind,
mint a vadászt a kutyák,
kerítenek körül: északi útra hajt,
indul a falka tovább.
Szemem kiszúrva? E horda lihegve lát,
mily mozizás pereg itt!
A föld alól ilyen édeni csend se szólt;
gyűjtik elém füleik.
Anyámat én temetőbe követtem – ott
álltam az urna előtt,
de nem magányba merült el az ég: fenyér,
jéghegyi mélyre lejött.
Tapintható ez a fényköteg, átfogom.
Vakvezető kutyaként
olyan kevés, aki megmarad; itt, fölül
hársfa-nagy álom a lét.
A szárnya ő maga, lombsuhogás szava
hárszene. Hangszere nincs.
Hacsak: Csupán teveled vagyok egymagam!,
hallod időnk. Teleink.

A szó

(Michelangelo Utolsó Ítélete előtt)

Sixtina. Újra az Ablak. – Nem különös? Michelange-
lód ide húzta falát régi kövekre föl; új
falra vakolt, föntről lefelé behajoltra, a két fal1
mégse takarja, mit ő s képe se tárt ki elénk.
Szárnyasan ablaka tátong, két falon át diadallal
ellene szinte, ki épp nem!-re cserélt föl igent.

El ne repüljön a nagy jelenés!, tetejében a Férfi
s összetapadva a Nő – még fiatal mosolyú,
messze inalt gyerekéveim édes alakja, anyámé –
s rám lehajolva együtt mondja ki szájuk: Eredj!

Már közelebb, ahogy ő lebegő tömegét odafesti,
már közelebb, ahogy ő festeni merte talán,
onnan a mellkasom átriumába leérve, leomlott
kárpit alól füvelő tér meg az ég közepén.

Oly különös! Hiszen ismeri mind, aki bibliaforga-
tó: Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt!2
– Jézus! – akarta kimondani mind, de mivé alakult, míg
nyelvük a száj üregén, mint a kutyájuk aludt?!

Hogy van ez? Ő, Michelangelo dupla falat rakat – ám itt,
mint kilyukadt repülőn – oldala nincs – csak az ég
vad motozói ugornak elő a határtalan űrből,
nyakravalód anyagát félresöpörve kivág
markuk a fény tüdejébe, s te szomjasan inni elindulsz.
Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz!3

Ott, a világ közepében a fal legutolja is elhull.
Férfi a Nővel elöl, századok óta rekedt
szóval a szájukon. El sem merte felejteni senki,
annyira rémteli szó! Mária kér, s a nem! úgy
csapja le Földig a csöndet, akár havazás fagy az útra.
Ősvakolatba jegült Kéz utasítja el őt,

s már ötszázötvennyolc éve igéz! Kegyelem nincs!
Szétvetülő repülőroncs ez a föld! Zuhanó!
Percmutató se előzheti, tűzbe kilobban, elég majd.
Ó, eszement! Hiszen itt, roncs Jeruzsálem alól,
roncsrepülőn te, a vak-süket!, épp te cseréled az Istent
rossz jeruzsálemivé – mint amilyen te lehetsz:
rossz jeruzsálemi, még ha szakálla nem is fedi ajkát;
jézusi szájon a szód, nézve: te, csak te lehetsz.
Nem olvasta le több mint ötszáz éve a vaksi
szem, noha Jézus a Nap fényözönébe kiált.
– Isten! – akarnád mondani, s egyre az Ördög ömöl szét
Sixtina térdre rogyó emberisége előtt.

Én, köszönőben előtted, az Egyszeri Tettbe ivódva,
dupla falába kitárt végtelen álom egén,
hadd örökítsem a holnapiakra, az Újra merőkre:
Élni az emberit itt Mária kisdedeként
rég, aki jött – épp csöndre leintve a Harsonaszót –, csak
útra bocsát, amig Ő megleli szárnyadat is.

* a két fal • Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt • Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz! (jegyzet)

Búcsú Rómától

Magyar Istvánnak

Holt repülőtér
Róma határán.
Mérete szédít.

Így, kiürülten
bábeli rom lett;
Déva – ha félig

semmibe omlik,
félig a Túlnan
Hold-fele, tornyon.

Hajnali hóhér
nyakcsigolyát tör,
csönd töri folyton.

Lépted e csont-tört
csönd, ahogy indulsz
Pista nyomában.

Ég a világ, és
Bosznia ég – lelsz
útra a lángban?

Lift… s temető-űr.
Néma üvegfal
siklik akár a

vissza sosem nyílt
ajtaju múlt. – Hogy
vissza? Kizárva.

Állsz csak a köztes
szőnyegen, épp itt,
mesgyehatáron;

hetven után már
porhamu angyal:
foszlik a lábnyom.

Nincs vezetőd több,
kézfeje fogna:
ródd a betűd még!,

szállva alá rád,
mint Caravaggión
hintve hevét szét.

Súlyos üvegfal
– Poe-i szüzséből –
(Pista tapad rá),

tornyon az ajtód
(rémmese erdőn)
rád befalazná.

Törj? Menekülj? Zúg
képsora benned:
mindig is így volt;

szárnytalan űr-rét,
ily repülőtér,
rajta – ha – köd folyt.

Csarnoka: várás.
Zegzuga sarkán
mikrofon ásít:

késik a géped!
Egyre de késett,
késve a máig.

Íme, bezsúfolt
minden időt már
Isten-e, Ördög?

Róma határán
holt repülőtér.
Idd ki a bürköd.

Nincs hova hátrálj.
Pista szeméből
római estém,

mint teraszáról
annyira hittem:
él az a festmény!

Benne az út föl,
vargabetűdből,
Század, a napra,

emberevőt, visz,
mégha egérút:
vissza magadba.

Pista szeméből
ég ez a hívás.
Bosznia romján

túlvetül égve.
Csonkig elégtem –
mégis a portám.

Ház, haza, otthon
lápba lesüllyedt.
Gível a lápon

már mi lidérc se.
Porhavu angyal,
foszlik a lábnyom.

Int keze búcsút.
Már üveg elzár.
Lenne belőlünk

tág panorámád.
Emberi szem, nézz:
átüvegültünk;

lásd, ahogy ő lát,
zárkafalon át
inti: a földünk.

Ha hiszed, ha nem, ez dúdoló

Még ki se tettem a lábamat, s itt ülök újra, Velence,
kéményerdei ház, padlásterek által ölelve
vártál. Ajtódon ki-be jár a szelecske fecsegni,
s hogy mögülem beleles papiromba, a térre letuszkol:
– Cidri a nyár derekán?!, télbűzt lehelő lepedődön?!
Hé! Hol a régi fiú!? Kupolát kerekíteni jöttem! –
S hogy hunyorítok az égre: hát áll puha-kék lebegéssel
Sába a kád peremén; kimonója, ha úszik a számra;
ő meg a hosszú combjai körvonalával egészen
átszineződve csak áll. Csípője hideg Nap a hárfa-
húrzene szélsimulásban. Mintha havazna a bőre.
Este van. – Így futamodtál, nyár dele? Tengerig ér a
csillagos ég. Feketéjén műtőasztali testem.
Úgy fújták föl, mint sátort, s cövekelve a négy lyuk
csöpp hasítékánál, kifeszítik körbe. Ha éj jön,
hálózsákom, testre szabott vacok – épp beleférek.

Krétafehér árny vagy

Sába hol bujkál, keresem barátnőm.
S illatát leszívva tüdőmre, Rómát.
Mintha májusunk odaveszne s látná,
vén vaporettónk
lök nagyot rajtam: epekőm után most
penderítselek ki!, a loccsanó víz
mocska közt süllyedj! – sietősen indít.
Habzik a tajték.
Egy sirály lecsap. Kihalászna számból?
Húzna belőlem ki, magasba, fénnyé?
Semmi nincs messzebb, pedig elheversz itt
április-árkos
nagy szemű Sábám, lepedő haván Hold.
Semmi nincs messzebb szelid combjaidnál,
függönyöz foszlás, ahol összetörtél,
rossz heverőkön.
Mintha nem volnál, olyan űri nyár néz
szembogárból vissza. Hiába látszol,
csak ködéből látszol, amint elfordulsz,
krétafehér árny.

A Dona palota szép idegenje

Nappal szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom átadom: ej, vegye át a szobám, heverőkkel,
párnahalommal! A kandalló üregébe lebegte-
tett szomorú-kék lepkével teli nappalit is! Majd
perzsa parázs-szövedékbe ha süpped a lábujj,
ő beleolvad az oszlani képtelen álmodozásba.
Patkány surran a Nap sugarába bemártva pofáját.
Fönn a sirály eszelős kacagása se foszlana: egyre
rácsap a vízre, s a híd hüvösében a holt tetemét Mi-
chéle felé cipelő bárkán belefészkel a friss koszorúba.

Végig e szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom úgy tereget papirost a kezéhez, akár a
vágyakozó szobalány kitakarja az ágy ropogó, va-
salt lepedőjét, s int: menekülj bele, senki se lát! – A
Vers maga ő?… De ki más tenné, hogy a súgva lehelt ze-
nére ironja inaljon, amíg utoléri az este…

Ekkor e szép idegen nő ölti magára fehér, csa-
pongó lepkével telerajzolt bársonyos, új ru-
háját. S tükrömön átröpül esti sirálya nyomában.

Az asztal

Megszólal: „Lehet, hogy e nő ne becsülje
íróasztalod?! Szú-zeném? Ó, lehet az, hogy e nő há-
romszáz évemet únná? Rőt erezetvonalam se
fűti? Fiókom elő se cibálná? Rá se figyel tit-
kos rekeszemre?
Egészen elomlik a hátamon inkább,
ágynak lát üveges szeme? Bújna be nyomban izegve.
Ázott lenne a teste? s szerelme kihűlve irántad,
friss operált, akit elmos a vízzubogás, ha Velencét
– Róma után! – neki tartogatod.
Ha az ember idétlen,
s vérszagot áraszt… s ott!… folyosón csoszog úgy, pizsamáján
kívül a csővel, s a barna tasak-fityegés veri térden,
s nője csak a másnapi első csókra tapad, só-
váran kedvese vízringás-ütemével ölében –
akkor jobb, ha e nőt elereszted az est alagútján.”

Sába maszkabálja

Könnyed ízétől lettem ilyen részeg?
Nyitom a szekrényt, tükör elé lépek.
Térdre esett szörny, hátha benne képed.
Másod, ha nem te. Űri óra éget.

Hideg űri óra. Ólomfal-idő.
Kék hegyélű szemben lábatört ünő.

Látom?
Barlang barnája szeme bogara.
Látlak?
Kék hegyélű szemben lábatört idő.

Nem a tükör bámul – Minótaurosz:
Térden néz rám vissza belőlem a rossz.
Hol ölettem meg mögötte magam?
Mögötte a falnak kék szemnyílása van.

Egy ibolyásszeműre

Szemet szemért? Sose hidd! Akarva szívet is,
csigolyám-taposók dühét
figyeltem én sokat! Tükörbe mint aki
lesi önmaga púpját.

Szerelmet olt tapadó tudás – s kiég? Finom
ajak inna szelíd velőt?
Elküldtem én ibolyásszeműt, a harmatost,
ha lemosta az ajkát.

Szobát szobára kutatva megleled: halott.
Kicsi köldöke párja nincs.
A vallató mosolyát megőrzi; tág szemét.
De szivét? – Nyoma sem vagy.

Az utcák alatti utcák

Az éjszaka más városban talált.
Ki ismerné itt a puha köveket?
Ismerős a kisujjnyi hold? – s követed?
Jól beszőtte a lappangó homályt.

Mi hajt? Süppedő utcákon járok
s kockakő, üveg alatt bolyongva itt
föl-föl tükröződnek kirakataik,
arcokat cserélnek bent a bábok.

Láthatóan jó így, maskarásan,
hol lel hát hágcsót hozzájuk lábam,
hadd váltogassam magam tükör előtt!

Ott lecsatolható lenne szárnyam,
láttam még, ott mennyi mulatság van –
de ravasz hold kisujja szemembe lőtt.

Vihar után

A terasz a palotában.
Hol a pálmasuhogás van.

Kőkosarán a viharvert
bozóttá ájult leander.

Leborult mohamedánul,
villám csapta oda bábul.

Fél arcát kőerkély nyúzta,
kőpadod lába lett csúzda,

fél feje letépve, torzan,
üvegzuzalékba szórtan.

Ha éjszakán át ittragadsz,
ki tudná még, hogy mi maraszt?

Homály alatt, mint megrepedt
talapzatán emlékezet.

Számlap alá ugyan ki lát?
Törd föl órád: a múmiád.

Örömzenés parányi gépre vágytam

Örömzenés parányi gépre vágytam.
Óriás Boeing alól gurul menten.
Szelecske-szarv lapít a horpadásban,

ahogy gyerekkorom ülésre ejtem.
S ölelve át a légcsavart ha súgom
fülébe – Vár Velence ránk, szerelmem! –,

potyogni kezd csavar, szegecs s a bú nyom
(kölyök-kalózra! gúny e naplemente!…)
De ő propellerét búgatja rúdon,

s röpít, miként hajón ha hemperegne
Odüsszeusz szirén elől pokolba.
Alul – tálra vetve pénz – cseng Velence.

Te tiltsz – de én oly élvezője, „voltja”
valék e hat-hét évnek, hogy megintcsak
a Pontenegro-sarkon állva lelsz, Lidódra

meredve tükröződöm. Ej, te ringatsz,
s mosolygom én, ha invitálsz fogatra,
s zavarba hoz (hogy álcám megizzaszt!)

mesés szabadságom: fütyülsz az aggra!
Turista ő? Benetton foglya lenne?
Talán e pár sor ezt is megmutatja.

Egyszer kereszt sorolt a tiszti rendbe,
hazát cserélni nem voltam világfi.
De tornyaid vinném a végtelenbe.