Április. Átvert oldalu Krisztus érkezik. Áll a
Giulia utcán – évtizedekkel péntek után. Va-
sárnapi hajnalfényt sose látott; angyali markút,
sírja kövén majd testet is öltőt, szárnyasat.
Ő csak
pincebogár-szürkén kapuban csöndít Magyarékra,
jönne le István érte a lifttel, s fönt Babikára
bízva riadt Gít, krétafehér Sábát, futamodna
föl csigalépcsőn, föl, magas ég s hold, nappali álom,
ölbe vevő hordágy teraszáig.
Mind odagyűltek
szájuk elé hűs gézt igazító kőalakok; se-
bész-makulátlan zárt köpenyük gyermekkora házte-
tőn dagadó ing s szoknya-sorát juttatja eszébe –
bújni a csurgó nagy lepedő-utcán puha szélben
félig a szellő, félig a vízcsepphang zenekarban!…
Ringni a titkon: forrad a perc, termőre megérik.

– Hold, te, tavasz napján lesz-e műtőasztali lámpa
rákerekült arcod? Lehajolsz? – míg műteni kezdik
lelke kifeslő tályogait, dögkút-üregükbe
metszve a kést: s Rómát s tavaszát nyomkodva helyükbe
jól kitömik, mint fűvel a párnát Sába alá, hogy
tartsa magasság szédületében istenesülve.
Jössz?…
Mire kihallatszik a léptük, kőfejeikkel
mind a sebészek visszasimulnak mállni a falba.
Kés nyoma sincs! Tampon, kötözőszer Róma alá búj…
S kész a csoportkép! Fürdeni áldott fény özönébe
nyújtja nyakát föl Sába; heves tölgyerdei útja
Pista szemén szikráz Babikával járva jövőjük;
Gí a fotós: fut gépe mögül társához a napra;
péntek után irdatlan idővel, húzva magához
súgja vasárnapját sose lelten: „válladon alszom:
álom az élet.”
Még idehajlasz reggeli Hold; ne-
vetsz befelé: pillád rebeg, elfednéd ködös arccal
angyali bűnrészed kihunyó fényét bucsuzóban.

Ó, Uram-Isten, már aki láttál
férgesedőben vén küszöb-aljon
félig-öregként (míg eged átvált
s vérbugyogású utca az alkony),

ó, Uram-Isten, most ami éjfél
tűfoka immár Róma egében,
oszlani sem tud – tűz, utolértél!,
ház, beleégtél!, otthon, elégtem!

Ó, Uram-Isten, már aki laktál
hány katafalkom rontva le rólam,
gyúrtad az Angyalt, véle faragtál
egybe a lóhugy-címerü hóban.

Ó, Uram-Isten, már aki zaklatsz:
gyúrva-faragván jól nekivetkőzz!
Hát hova ugratsz Kék Madaradnak?!
Sába elé csapsz?! Néki teremtődsz?!

Tűzre fehérlő csöpp tenyeréből,
ó, Uram-Isten, májusi holdat
úsztat a csapdád, s hogy beleszédül,
rántod a hurkod – szívre: akolnak?!

Félig-öregként (már aki hagytál)
újra a kezdet mély vize partján
mossa az Angyal éjem uj Nappá,
s úgy beborítson szárnyhegye aztán,

hogy a sötétség (már ha te tetted)
fényköre mellé megszelidülve,
míg hasa alján kúszva lefekhet,
úgy simul ott, mint árnyam a fűre.

Ó, Uram-Isten! Csapda-szerelmed
fénybe borítsuk – legyen a kezdet.
Játsszuk elő, hogy ez a te kedved:
Műved, ahogy jössz, s jobbra teremted.

Kabdebó Tamásnak

Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved
nagy delején, „oktondi” diák,¹ állsz, főszerepedben,
állsz maradandón, ércfejedelmed míg gyepen ágál,
hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat
fölvonulót.² Állsz. Nézed az Országház elejét: rőt
szőnyege csíkját (lépcseje vérzik?),³ drága cipőjük
mély-feketéből, s ingük, a hattyúszárny suhanású,
csillog az estély fényzuhatagján, míg (nem a házte-
tőn lapulók vad fegyvere dörren!) tűzbe borítják
mindjük a csóvák: mellbelövik, s már ugrik is arrébb
friss vakuzó had. (Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig⁴
étkül a halnak kézikocsin majd „víz lebegőjét”
s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szek-
csőn”,⁵ mivel itt már nem halak étke főbelövötten
mind, aki Országház fele tart ily szőnyeges estén.
Még csak az kéne! Téged is látlak: fojtogat inged,
nyakravalód, meg dublini lámpák szikraesőjét
szórja szemükbe. Látom, ez enyhít kínodon egyrészt,
ám ugyanekkor nem kutya az sem, hogy betanulták
mind szerepük már, s öblös ülésű székben elejtve
férfi-szolidság hajtja fejed (majd) gombsorodig, s mély
elmerüléssel nézel egy ír-kék porszemet éppen,
míg laudál, s tart dicskoszorút rád súlyemelő szó-
duzzadozású Dalmady⁶ hosszan. „Forradalom”, lám,
öblöget, úsztat szája lepényén, mint napi gyógyszert.
Hajtja kolosszus mű!, a tiéd ám! Mit neki, máskor.
Gérecz előtt súny. Egyre rühell. Itt: adja a bankot;
félrebeszél (így alva ragad holdkór a tetőre)
ponyva-modorban: „Mintha Petőfi tengeriből kél,
s áll Haza élén!, ennyire hős Ő »Istene balján«” –
írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén;⁷
ám, ki nyakában – fő magyar! – ingat rúgnivaló lab-
dát s esze másutt, hallja a súgást: „Senki! Középszer!
Holt szatyorokkal mit bibelődjünk? Félre a múlttal!”
S Attila: nincs már. Rongy lyuk a zászlón. Szívhelye tátong.
Mások akarnák dugni pofájuk át a te jó Dé-d
kése hegyével körbenyiszált dög-címerü selymen,
Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.⁸
Ők nem a címert, fölragadott szent, szép lobogónkat
hagyva a sárnak, háttal a tettnek, szólamok alján
ketrecen árván, rossz gebe-csonttá fagyva – ha! – tűrik
vers s tüze: Ötvenhat, belezápul labda-fejekbe.
Írhoni! Rőtre szégyened árnyaz: képtelen ott, Yeats
földje hol úszik Anglia mellett, ily fura futball:
forradalom s hős holtja (a vers) így vesszen a pályán!
Két legye csapva, dörzsöli markát sírgödörásó:
lélek s hazája már egy a sírban. Föld, keselyű-kert.

Nem lehet így! Hisz ülsz, s kupolából zúdul a fény rád!
Bókol a zászló, Műved elé hull pálmalevélként
rég-haza-földre. (Fogcsikorítva? Hát lehet: egy-két
ólomagy ítész műmosolyában loppan a farkas.)
Ám a magasból dől a dicsőség, s mint a Dunád, zeng.

* Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved nagy delején, „oktondi” diák • hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat fölvonulót • lépcseje vérzik? • Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig • s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szekcsőn” • Dalmady • írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén • Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát (jegyzet)

(nyolc hónap múlva)

Ej, ne felejtsem!, én se maradnék áltetem itt, or-
szág ugarán, hogy széttaposott pár csizma „gyanútlan”.
Lőcsei lót-fut, Hámori (hallszik) s Várhegyi folyvást
fél hatig állt s várt (reggeli hattól), ám elaludtam,
vers, az öledben, s gépem is indult Róma felé nagy
vargabetűvel, szerb lesipuskás el ne találjon.
Így ne csodálkozz: római bélyeg kéke levélen
jelzi: egérút jól kanyarult fönt, Alpokon átvitt,
s késve ugyan bár: lent Leonardo nyugtalan esti
reptere tárult. – Jó kezek őrzik mostani csöndünk.
„Búg telefon”, nézd, harmadik éve írtam e sort már…
Verte Velencét vad zivatar-düh, bújtak a gerlék.
Összecsapódó szarvu bikákat fölvet a villám,
hentesi késsel félbehasítja s nyársra ragadva
osztja tetőnkön szét a riók közt! Színhusuk olvad
s kő közi callén bunda-folyássá mállnak a felhők.
„Búg telefon”? Búg! Ámde a sort, halld, ott ne feledd te:
„Horda csahol csak.” Gí keze őrzi most is a csöndem.
Képzeletedre bízva a mát így, kérdj, ha akarsz (én
hallani vélem:) „Lőcsei mit lót?” Á, tudod, épp most
rendezi össze ünnepi számmá cikkeidet, láz-
zal boronálva egybe a Rabtárs jó lepedőnyi
„Harcom a harcod” címre keresztelt nagy levegőjű
fejtegetését s kolczay-R. P. kis kötetének
szép kritikáját (nékem ajánlott persze a vers, mind,
régi szokásként); hogy hova fér el, pláne, ha Koppány
kérdezi L. B-t, s szól eme bölcs agg villanyosizzó
hévvel idézve tolnai álmát, lám, koronámul.
Hát ez a gondja; lót-fut is ettől, kardoz az attak!
„Hámori alszik?” – kérdezed. „Hallszik”; róla e hír jár:
Hív. Levelet küld Várhegyivel doszt! Napra nap így csöng,
„búg telefon”. Itt?!… Itt ki figyelné? Itt nevető, ha
április áztat. Május is itt van. S még nevetőbb lesz
rajtam az égbolt hetven után, hogy jó Popolónkban
tartva napunkat Chigi barátunk s „Santi” tenyérnyi
bankfiliáján, hol Habakuk ül s nem viszi tüstént
Dániel égből jött csemegéjét – félve oroszlánt,
tűri az Angyal gúnyos igéjét. Tűr!, mivel éppígy
lesz kosarából bő lakománk most! Rátkay Mester
(alteregóként, mint kiköpött mord kő-Habakukja)
jőve Soroksár műtereméből, nézi igen, hogy
Gí kosarunk kő-ennivalóját hányfele osztja:
sárga banánt kap Sába, s borával ül Caravaggio
angyala mellé: túrja haját szét, múljon a rossz düh;
papjai ellen fúrja a méreg: hát nem elég, hogy
őt se fizették, holta után itt képe se kap jót,
fényt, teret, oltárt! „Kushad a sutban Péter is, Pál is!” –
s ő, aki rázná angyala vállát feldühödötten.
(Sába s az Angyal végül azért csak kedvre derítik.)
Hát… Popolónkban sem fenekéig tejfel az élet,
drága Barátom, lám, kiderülhet. „Ej, Hephaisztosz
is bicegett volt”, dörmögi Bandink dantei nyelven,
„fő: a család hogy egybemaradjon!” S nézi az arcunk
– mintha tükörben – vén Habakukként:
„Egybemaradtunk.”

Te, a semmilyen akadémia akadémikusa, ha
sietősen elinalok tered borozószagu sarkán,
magas őrhelyed olyan ásatag, amilyen ma a „dada”:
temetőhamu. Behunyom szemem. S az eső mos el aztán.

Vagy a bűz? Vagy a vizi szél, ami nagyanyókeze puha
melegével a fejeden kicsit elül, s érced omolván
– lebegő-letekeredő fonala bokádig e ruha! –
lepereg, le! Sose sötétlene tereden, hege Rómán.

Ha a semmilyen akadémia akadémikusa vagy,
kinevetni üreges ércalakodat illene uram!
Hiszen engem is ugyanaz! – tüzed eszi meg buja szénám!

S vele éveim! Ami vár: piacon a kézitusa csak.
Hideget, meleget a szám ha vakog: a Semmibe suhan.
Behunyom szemem, uram. S osztozom naputad maradékán.

Hol „római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem” –

csigalépcsőn nyakamban cipeltelek.
Forró szavad hűtötte nyakszirtemet.
Óvtak szemtanúink, a hűs-kő Fejek:

– Reszket a lábod! (Mint szám töréseden,
míg tuszkoltad apád, s a hold fénye fenn
– háta mögül! – öledbe lopta fejem.

Csepel kórháza nem vett lélegzetet:
én római szaletlit fontam neked,
szobra közé báboztam szerelmedet,

amíg tört lábad gipsze rejtekhelyem.)
– Szóval most szárnyad tántorog így velem?
Mintsem hogy röpítne, még cipelhetem?! –

dülöngélek… De, Magas! – fölértelek!
Tetőnk kövén csillagok örvénylenek,
mint kéjedben tépdesett virágfejek.

Nem átall fényleni combod lejtője sem,
míg hold-tárta tükörben, úgy nézhetem
feszülő lábad közén Janus-fejem:

A tizenhét évest, míg leckét veszek,
s a hatvankilenc évest, akid szeret.
Szárnyunk egy koronája rajtunk lebeg.

Ez a nyár. – Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is – szárnyunk fönt lebegtetem.

Szűk szoba; künn a világ körülötte fakulva növekszik.
Tágul a jó Universum, a Kor hiszi, s rossz szivem, íme,
ugrik e fölfedezést gyakorolni: Amit bitorolva
kék-arany ifjan emelt, dudorászva dobált föl a jókedv
térdre, fenékre „dekázva”, s fejelve magával, ameddig
csak beleunt, az a labda, az, ütve szakadt a nyakába,
hogy feje eltűnt benne – de még legyalult üleped, rossz
érdagadású lábfejed is belekékül ez ólba,
s pállsz, Lőrinc leveként augusztusi dinnye hajában!
(Most, hogy a labda dagadt-e köréd, avagy épp te kaszáltad
félre magadról mind a felesleged – az, nem is izgat.)
Testre szabott a világ. Szűk zubbony-e, vagy neve kényszer-
zubbony-e pontosan, össze se vesd. Forr a bordaperecre,
ferde gerincedet, elmálló csigolyáidat, akár
bankrabló pofacsontját női harisnya kitárja – s
átfedi. (Szemben az arcra folyó viasz egyszeri csókja
hűen idéz, koma!, vetném közbe, de mit fecserésszünk?)
Ó, sose baj, ha „esernyőváznak” hív, s „rabod”! „Ráng a
drótodon, úgy feszül” – omlani lenne pedig Tejut ágya.

Vaksi (belül); süket; így kuporogva-vacogva alatta-
benne a szűk szoba rejtett hangszórója benyávog.
Súg; susog; öblöget; örlene kőport agyzugaidba;
s még?… – Ki tud itt, belül, átlámpázni egyetlen iszonyt is?
Egy sarokárnyt, repedést, meszelést, suhogó selyemalsót?
Vaksi: a hangra szögezve piheg; süket – s esne sarudra,
Fény, ha elérne! De óvatosan körüling a bokád e-
lőbb a fején, a falán… (Ahogy írtam imént: csigolyáin,
bordaközén, hisz a női harisnyaburok meg e korpusz
éle-szegélye ugyancsak egy!) Éj-plafonon cicafark-csa-
pója kivált inaidból pár gyerekes szökelést, ve-
tődést labda után, de csupán az ütés sajog, agyve-
lőd csobban: feketén nyeli áldozatát, gyerekálmod.
(Ó, mikor is lebegett mögüled sehovába utolsód?)
Új sebed altat, akár csak a gép, adagolva a semmit,
s fásliba köt kihagyásod, e pólyasötét, tudatodban.

Ébredező, kitalálod az írást; mint csecsemő a
vízcsap alatt, sírsz, örjöngsz – s est fele majd belefogsz a
jó Universum tágulatának oly ünnepi taktu-
sát a te szűk szoba-Mindened ágya felől lejegyezni.
Óráról órára, ahogy csakugyan: a te világod
tágul. Im: átömöl, át, mint női harisnya szemén a
láb hava – nyúlik a szem meg az orron
a hegy köze, tágul.

Téged vidám idejében az Úr akart.
S hogy teveled tele volt,
konyult az Ő feje, s nagy zsebe annyi já-
tékszere elpotyogott;
a Terv üveg-mozaikköve mind kihullt,
holdja s a csillaga mind.
Gurulva fényleni kezdene száz vonás,
képbe a kép beletűz –
de alva elheverő keze már sose
húz együvé. Beleunt.

(Ha látna bármit az emberi szív e Kert
semmibe ült teraszán,
talán kivenne belőled egy ujjvonást;
sejtene mélye mögül.)

Ha félbehagyva is, isteni terv szerint
úszik a csillagos ég.

Hazám, nem aláztál otthon meg elégszer?
Rómáig kinyúltál, hogy itt is megalázz?
Tébolydaőreid az éterben kényszer-
zubbonyostól: bábok!, s pattogzik le a máz.

Holt lelkek templomán rácson túl az ablak.
Túlfelőli ablak néz vissza, rajta át.
Ülök mozdulatlan, mint a platángallyak.
Megkétszereződve kötik rám éjszakád.

Nem elég, hogy cellád négyszöglete formált?
Nem testem – életem lábszárcsontja tördelt.
Negyvenhárom évnek mérsz tömegsír-kordát?
Elevenre hányod még most is a földed?

Olyan szabad lehetek, szeretet, jöhetsz,
még soha ennyire én
nem álltam ébren az ágyad előtt, ha intsz,
tárjam elő a reményt.
A veszteségeim, átalakulva mind,
mint a vadászt a kutyák,
kerítenek körül: északi útra hajt,
indul a falka tovább.
Szemem kiszúrva? E horda lihegve lát,
mily mozizás pereg itt!
A föld alól ilyen édeni csend se szólt;
gyűjtik elém füleik.
Anyámat én temetőbe követtem – ott
álltam az urna előtt,
de nem magányba merült el az ég: fenyér,
jéghegyi mélyre lejött.
Tapintható ez a fényköteg, átfogom.
Vakvezető kutyaként
olyan kevés, aki megmarad; itt, fölül
hársfa-nagy álom a lét.
A szárnya ő maga, lombsuhogás szava
hárszene. Hangszere nincs.
Hacsak: Csupán teveled vagyok egymagam!,
hallod időnk. Teleink.

(Michelangelo Utolsó Ítélete előtt)

Sixtina. Újra az Ablak. – Nem különös? Michelange-
lód ide húzta falát régi kövekre föl; új
falra vakolt, föntről lefelé behajoltra, a két fal¹
mégse takarja, mit ő s képe se tárt ki elénk.
Szárnyasan ablaka tátong, két falon át diadallal
ellene szinte, ki épp nem!-re cserélt föl igent.

El ne repüljön a nagy jelenés!, tetejében a Férfi
s összetapadva a Nő – még fiatal mosolyú,
messze inalt gyerekéveim édes alakja, anyámé –
s rám lehajolva együtt mondja ki szájuk: Eredj!

Már közelebb, ahogy ő lebegő tömegét odafesti,
már közelebb, ahogy ő festeni merte talán,
onnan a mellkasom átriumába leérve, leomlott
kárpit alól füvelő tér meg az ég közepén.

Oly különös! Hiszen ismeri mind, aki bibliaforga-
tó: Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt!²
– Jézus! – akarta kimondani mind, de mivé alakult, míg
nyelvük a száj üregén, mint a kutyájuk aludt?!

Hogy van ez? Ő, Michelangelo dupla falat rakat – ám itt,
mint kilyukadt repülőn – oldala nincs – csak az ég
vad motozói ugornak elő a határtalan űrből,
nyakravalód anyagát félresöpörve kivág
markuk a fény tüdejébe, s te szomjasan inni elindulsz.
Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz!³

Ott, a világ közepében a fal legutolja is elhull.
Férfi a Nővel elöl, századok óta rekedt
szóval a szájukon. El sem merte felejteni senki,
annyira rémteli szó! Mária kér, s a nem! úgy
csapja le Földig a csöndet, akár havazás fagy az útra.
Ősvakolatba jegült Kéz utasítja el őt,

s már ötszázötvennyolc éve igéz! Kegyelem nincs!
Szétvetülő repülőroncs ez a föld! Zuhanó!
Percmutató se előzheti, tűzbe kilobban, elég majd.
Ó, eszement! Hiszen itt, roncs Jeruzsálem alól,
roncsrepülőn te, a vak-süket!, épp te cseréled az Istent
rossz jeruzsálemivé – mint amilyen te lehetsz:
rossz jeruzsálemi, még ha szakálla nem is fedi ajkát;
jézusi szájon a szód, nézve: te, csak te lehetsz.
Nem olvasta le több mint ötszáz éve a vaksi
szem, noha Jézus a Nap fényözönébe kiált.
– Isten! – akarnád mondani, s egyre az Ördög ömöl szét
Sixtina térdre rogyó emberisége előtt.

Én, köszönőben előtted, az Egyszeri Tettbe ivódva,
dupla falába kitárt végtelen álom egén,
hadd örökítsem a holnapiakra, az Újra merőkre:
Élni az emberit itt Mária kisdedeként
rég, aki jött – épp csöndre leintve a Harsonaszót –, csak
útra bocsát, amig Ő megleli szárnyadat is.

* a két fal • Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt • Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz! (jegyzet)

Magyar Istvánnak

Holt repülőtér
Róma határán.
Mérete szédít.

Így, kiürülten
bábeli rom lett;
Déva – ha félig

semmibe omlik,
félig a Túlnan
Hold-fele, tornyon.

Hajnali hóhér
nyakcsigolyát tör,
csönd töri folyton.

Lépted e csont-tört
csönd, ahogy indulsz
Pista nyomában.

Ég a világ, és
Bosznia ég – lelsz
útra a lángban?

Lift… s temető-űr.
Néma üvegfal
siklik akár a

vissza sosem nyílt
ajtaju múlt. – Hogy
vissza? Kizárva.

Állsz csak a köztes
szőnyegen, épp itt,
mesgyehatáron;

hetven után már
porhamu angyal:
foszlik a lábnyom.

Nincs vezetőd több,
kézfeje fogna:
ródd a betűd még!,

szállva alá rád,
mint Caravaggión
hintve hevét szét.

Súlyos üvegfal
– Poe-i szüzséből –
(Pista tapad rá),

tornyon az ajtód
(rémmese erdőn)
rád befalazná.

Törj? Menekülj? Zúg
képsora benned:
mindig is így volt;

szárnytalan űr-rét,
ily repülőtér,
rajta – ha – köd folyt.

Csarnoka: várás.
Zegzuga sarkán
mikrofon ásít:

késik a géped!
Egyre de késett,
késve a máig.

Íme, bezsúfolt
minden időt már
Isten-e, Ördög?

Róma határán
holt repülőtér.
Idd ki a bürköd.

Nincs hova hátrálj.
Pista szeméből
római estém,

mint teraszáról
annyira hittem:
él az a festmény!

Benne az út föl,
vargabetűdből,
Század, a napra,

emberevőt, visz,
mégha egérút:
vissza magadba.

Pista szeméből
ég ez a hívás.
Bosznia romján

túlvetül égve.
Csonkig elégtem –
mégis a portám.

Ház, haza, otthon
lápba lesüllyedt.
Gível a lápon

már mi lidérc se.
Porhavu angyal,
foszlik a lábnyom.

Int keze búcsút.
Már üveg elzár.
Lenne belőlünk

tág panorámád.
Emberi szem, nézz:
átüvegültünk;

lásd, ahogy ő lát,
zárkafalon át
inti: a földünk.