Megénekelnélek, te, szelíd hattyú,
amint átkopogsz az égaljon, hajnal,
kamaszlány aktú – s közben alig élek.
Találkozni jössz döglő szamaraddal?

Kiáltanék, ha nem kormozódna rám
e meddőhányó kopárságú álom.
Betömte a szám. Öreg vagyok, béna.
Megterítettek. Fal korgó halálom.

Hogyhogy nem látod? Párkám fara, képe,
e latrinalyuk-vinnyogás megigéz?
Lépsz gödörébe – s angyalfiúd áll ott
kadáver helyén, Sábám! (Vagy Szent Teréz)?

Rózsállsz a gödrön, ha Léthe utolsó
csöppjét is a Föld belőle fölitta.
Színültig e korsó szája: nyílsz, s ömlőn
óceánnyi mennyt töltsz holtába vissza.

Fiatal tojáshéjrepedezésű
alattunk a Föld – csak nevetsz rám, Sába.
Aventinus rézsűn naplement ás éjt.
S dög szamaram lesz részeg vitorlása.

(Sába éneke:)

„Lebújtam itt – magam –, ahol te zsongsz fülemben.
A rím kigyúl a léc fokán, s palánkra csap
rugalmas édes-ostorú verőfény-szavad:
virágfehér menyasszony-ágyán bonts ki engem.

Szövődj testembe árokalji föld-meleg!
S lezúduló sugár, azúr mögül titok-hang,
a kórterem fölé, te Amputált, kiloppanj:
felébred itt halálba űzött istened.

Göröngy-fejét taposta lábad?! – Ujjaim nézd:
a Száj remeg, Szemében: én s te! S gyújtja ingét
időtlen-édes égbe-földbe röptü nőn;

te: Ő, s szemöldökében én heverve hosszan
ölembe zárt fejével így ölelve voltam
lebújva itt – magamban –, s istened szülőn.”

Sába leszáll most. Séba buszán alvásba merülten
dől a szegénység; elhagyatott, mint dzsungele nélkül
mélyben az éjfél. Púpja közén szék: érzi kihűlten,
bús teve-hátán senki se ing már, éjbe, ki révül.

Málha se nyomná? Lett maga málhább: holt-merevülten
rossz csomag-illat; szégyen; a dűnén hullt, ürülékül.
Sába az ékszer. Áll öregember kardba bedűlten,
tűfokon árván kétfele hintáz, tört szeme kékül.

Ő elefántcsont? – vén elefántláb. Temploma űrben
Sába. – Királynő? Ő a király tán? S Róma, egük fenn?
Koldusok állnak, vén meg az ifjú, semmibe, végül.

Tűz fala ezt is, tűz fala azt is míg anyaszülten
űzte idáig, hétezer év múlt – hamva szivükben.
(Még Pierónál Sába az Isten ujjahegyén ült.)

Királyleány! A kíséret előkerült.*
Ne mondja senki: káprázat! Előbb a nap-
sugár a házfalon – szőnyege szőve hűlt
– ez már magában is, mintha e pillanat

csak ekkor, és megint már sose lesz. Leült
a kút kövére, fény lepte, s a víz fakadt;
de furcsamód: belülről kifelé, s bedűlt
ölébe – fény a kútból! – be, egy égdarab.

E percben ott vonult háta mögé. Repült?
Vagy összeállt a résből, ami úgy maradt
egy óra?, évezer? – mind csupa kőalak!

Oroszlánján a szomj is faragott! S a fürt,
fején a pátriárkának, ahogy haladt.
Királyleány e nő: Sába. S hazája vagy.

* Királyleány! A kíséret előkerült. (jegyzet)

Merev üvegpapírban egy vérező, alélt,
ijedező virág (tovább tán nem élne már,
annyit remélt, s hiába) Rómát, a tért, az éjt,
úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-

özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár.¹
„Lekaszabolt fejét, te lány, szádra hajtva kérd:
– Nyílj széjjelebb!, kiszivva rózsább lehetne zárt
ajkam között a lényed: átszállna rám bibéd.”

– Ám mi legyen, te balga, véled, ha Sába félt
ugyan, nehogy te sejtsd, de sóváran arra várt,
mégis veszel ma néki rózsát? – Oly ócska éj!,

hisz a zsebed lapos, király; költenél, s de kár,
nem tudsz te, mit… De ekkor egy kút vizén² (na mért?)
két rózsa végre Sába hűvös kezébe szállt.

* úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár. • De ekkor egy kút vizén (jegyzetek)

1

Péternél¹ lefelé Sába, kezébe Gí
kezét fogva haladt. Mintha az Alvilág
babrálgatna nyakán, gombjait ujja mind
nyitná s bújna az ing mögé!

Repkedő szeme szólt szótlanul így felém.
(Vagy csak képzelem én?) Máskori lépcsején
botladozva alá, présbe csavart a múlt,
köd kúszik közelembe itt.

Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! ²
Tudlak, Rossz, keserűn. Jár temető közén,
s tompult agyvelején, Sába, hiába is,
nem találsz te se lepkeszárnyt.

„Isten hoz ide!”, lágy s jóravaló mosoly
szikrázhatna elénk! Tisztelet! Épp csak egy
kézfogás. (A misén már, odafönt, de megy!
Ajtón állva nem? – Értenéd?)

Parancsszók. Fa-ebek. S még ez a jobb. Kutyább,
ha döngőn közelít, s két szeme sárga láng.
Én folyvást e pokolt, ezt cipelem. Szorít,
hogy mindjárt beleláthatok.

Péternél lefelé, hátramaradva, lám.
– Hogy találj ma királyt lent? Salamont?… Ha sír
koporsófedelét!, s lopva, sietve csak!,
mert őr hajt, s tömeg összezúz.

2

Árral szembe ha áll ekkor eléd a jó
derűvel teli szív, még odalent kilátsz
sebünk réseiből: Gí mosolyába hullt,
s muslincája, a porkoláb

kulcsát csörgeti, jön, nyílik a rácskapu!
Őr? Egy holt, aki ép! Nézz a szemébe, Lány,
hófehérben amint párnapuhán a kéz
Gít tessékeli… János ő.³

Bár arrébb aluszik kőbe temetve, most
friss virágaiból Mária⁴ szarvasát
kínálná, mikor is Sába ocsúdva uj-
jong, mert ismeri: „János ő,

Huszonharmadik!” …Egy régies álom ez?
Meddig tart? Lemerül? Gí kitakarta, s most
úgy ring, mint tevehát Sába alatt, a perc.
Szentély… Kellene mirha is?

Zúgó orgonahang? Itt, lakatolt soron,
hol István⁵ csupa csönd s Kő Pali szarvasát
szitáló temető-éj lepi; Máriánk
s hüppögő dede, hol kihűlt;

szuroktömb-arany-öl!, s mily magyar ég!, magány
siratófala vagy hűs, szoba-csöpp kalit
Európa alatt… Gí mosolyán az őr
fennakadt – gyere Sába, nézd!

* Péternél • Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! • János ő • Mária... • István (jegyzetek)

1

Kiszökni, római ház, falaid közül?
Mekkora Nap-ragyogás
igáz le, hajnali kardsuhogása űz!
Csöndül a vaspata, sín
inalsz!, s égbe röpülő vonatunk után
– Gí szeme tükrözi mind –
madárraj úszna. Kiváncsi uszálya húz
Sába köré, s leül rá.
Mi, kikre gyermeki kék hegyi álom üt,
éber, erős, kutató,
finánc szemű: – vajon őrzi-e vénülő
szív a titok jeleit,
elénk-hasadt eget Orvietó fölött? –,*
összehajolva törünk
előre, mint akik önmaguk angyalát
kergetik. Ó, de sehol!
S redőzve ekkor a függöny alól – talán
holdteli éj van, ezüst
idő, talán kifolyó sugarakkal ér
lábad alá a Nap – ott
az Angyal! Egyszerü-szépen előhajolt
szárnya mögül, hogy elérd.
Mutatja: fönn, kapuban mi beállva mind,
kétszereződik a perc:
kezünkbe Sába fogódzva belép velünk,
míg ugyanott lebegünk
előtte, s szívdobogása kimondja most,
ajka amit sose mond.

2

Eldől: ki vagy, s mire hajt befelé a vágy?
Látnivalóra? – Ha kell:
kifestve, nézd. Signorelli szögez szemet.
Pokla merész jelenés.
Nem ült hiába, alul, Michelangelo!
Őt lenyügözte a szín.
– Modern pogányt, ki vidul kacagó halál-
kóruson, ó, mi nyügöz?!
Legyint a kor, s közönyös szeme únva jár,
mint bababolt üvegén.

Vagy átüt, átszegez, ínba a horga vág,
dönti fejedre, mit érsz,
s csatorna-szurdokon át, temetőd alól,
hajt kifelé, születő?!
Remegve érzed, a csillagegű világ
lávafolyója elér,
besiklik éveiden, besüt, állig el-
önt, teletölt – repedő
edényt a tűz! S belesajdul a sárga kín:
nem vagyok más, ürülék…

…s nyelsz közben egyre: te szívod a tej sürű
testmelegét csecsemő-
mohón!, te kortyolod éhesen édes ég-
másodat, ég-feledet;
te szívod érzugaidba, akár a szik-
kadt szivacs issza vizét!
Falod, nyeled, sose-volt-teli tűzevő!,
hogy nyakalod miriád
csillagu képed az Űr kitakart falán,
mint suhanó tükörén.

3

Mi úgy emeltük előbb a homály taván
át, s küszöbödre utóbb,
kezünkbe fogva kezét, ahogy otthonát
tárja az ember elő
nagy út után, s maga is lepedő-takart,
por-huzatú teret vár,
hisz úgy hagyott fapadot, kopogó követ.
Ám vicepüspök előtt
se fényesebb tele tála, kehely bora,
mint ahová beesünk!
Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt!
– Jó Signorelli, kilátsz
a dísz közül?… Ki se mondja a szánk, s a Lány,
Sába nevű, nevető,
kezünk közül berepül, föl-alá forog,
mint kire otthona nyílt.
Ruhája kőre lehullt. (Eleven – ruhát? –
itt sose hord; csak a holt
utas, ki látcsövez – útmutató szerint –,
mégse visz át küszöbén.
Tünékeny ég jeleként te a semmiből
semmibe hullsz; letöröl.)
De ő – ha Sába! – előlebeg égve s úgy
látom, elérve eléd
zavarba sincs, korokon kerekezve át
úgy örül, mint süt a Hold;
ahogy sugárzana, elfogulatlanul,
látom a mozdulatán,
előbb a friss kenyeret töri négyfelé
s megterit ágya körül
(az ágy? öt év hieroglife róva rá,
mindig is ővele volt).
Oly otthonibb vize s étele, hogyha hív:
szomjadat oltsd, s elaludj,
hogy Gí meg én örömest követünk tovább
ekkora Nap-ragyogást.

* Vajon őrzi-e vénülő szív a titok jeleit, elénk-hasadt eget Orvietó fölött? (jegyzet)

Kalapod puha fényméhkasa szénaszagú
esténk.
Ez a híd imazsámolyt alakít – lebegő
festmény.
Csalafinta terében vonal. Arra való:
tartson
ide ég meg a víz közt jelenésül – ahogy
alszom.
Sose-voltja zenéjében ül itt a jövő
Lánya,
mögüle kihajolt ég dedikálja fotód,
Sába.

„Kabátodat hűvös nyelvű szél fújja szét”,
hallotta Sába.
Rám nyitotta másfél éves fénykép-szemét:
nyílt óceánja –
s zárult. „Arcod tűnik ködfoltos semmibe”,
jósolta Sába.
S hogy nyomot hagyjon, véste magát centire
egy strigulába.
Pillantások tűlevelei közt az ég
kékmadár, Sába!
Olvasd, suhogásába beleírva rég:
fészke vagy, ágya.

Sábának

A Csönd szerelme visszanéz szemedbe. Bennem
oly telt a csönd. Kitárt tükör-mélyből szeplőd dereng.
Lehunyt szemhéjon át: bogárka rózsa fodrán.
Elképzelem, hogy ujjadon ijedve ing.
Miközben nyújtanád, a szárny kihajt, nevet rám
– s imádott orrtő-hajlatodban ül megint.

Belaktad. Otthonod az, hova visszavágysz.
Élet, alád terülő
a ház, a kert. A gyerekkor alaktalan
pillanatában a kéz,
a szó, a „nem tudom itt van-e még?…”, a szét-
fújt buborék „hova lett?”
talánya, s mind a vak űrbe kiszórt „miért?”,
„semmi se volt!” kapuján
ömöl, bezúg a kabátod alá, repül,
s összetömíti a fény
mindenünnen behullt Tejutad: te vagy.