Még ki se tettem a lábamat, s itt ülök újra, Velence,
kéményerdei ház, padlásterek által ölelve
vártál. Ajtódon ki-be jár a szelecske fecsegni,
s hogy mögülem beleles papiromba, a térre letuszkol:
– Cidri a nyár derekán?!, télbűzt lehelő lepedődön?!
Hé! Hol a régi fiú!? Kupolát kerekíteni jöttem! –
S hogy hunyorítok az égre: hát áll puha-kék lebegéssel
Sába a kád peremén; kimonója, ha úszik a számra;
ő meg a hosszú combjai körvonalával egészen
átszineződve csak áll. Csípője hideg Nap a hárfa-
húrzene szélsimulásban. Mintha havazna a bőre.
Este van. – Így futamodtál, nyár dele? Tengerig ér a
csillagos ég. Feketéjén műtőasztali testem.
Úgy fújták föl, mint sátort, s cövekelve a négy lyuk
csöpp hasítékánál, kifeszítik körbe. Ha éj jön,
hálózsákom, testre szabott vacok – épp beleférek.

Sába hol bujkál, keresem barátnőm.
S illatát leszívva tüdőmre, Rómát.
Mintha májusunk odaveszne s látná,
vén vaporettónk
lök nagyot rajtam: epekőm után most
penderítselek ki!, a loccsanó víz
mocska közt süllyedj! – sietősen indít.
Habzik a tajték.
Egy sirály lecsap. Kihalászna számból?
Húzna belőlem ki, magasba, fénnyé?
Semmi nincs messzebb, pedig elheversz itt
április-árkos
nagy szemű Sábám, lepedő haván Hold.
Semmi nincs messzebb szelid combjaidnál,
függönyöz foszlás, ahol összetörtél,
rossz heverőkön.
Mintha nem volnál, olyan űri nyár néz
szembogárból vissza. Hiába látszol,
csak ködéből látszol, amint elfordulsz,
krétafehér árny.

Nappal szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom átadom: ej, vegye át a szobám, heverőkkel,
párnahalommal! A kandalló üregébe lebegte-
tett szomorú-kék lepkével teli nappalit is! Majd
perzsa parázs-szövedékbe ha süpped a lábujj,
ő beleolvad az oszlani képtelen álmodozásba.
Patkány surran a Nap sugarába bemártva pofáját.
Fönn a sirály eszelős kacagása se foszlana: egyre
rácsap a vízre, s a híd hüvösében a holt tetemét Mi-
chéle felé cipelő bárkán belefészkel a friss koszorúba.

Végig e szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom úgy tereget papirost a kezéhez, akár a
vágyakozó szobalány kitakarja az ágy ropogó, va-
salt lepedőjét, s int: menekülj bele, senki se lát! – A
Vers maga ő?… De ki más tenné, hogy a súgva lehelt ze-
nére ironja inaljon, amíg utoléri az este…

Ekkor e szép idegen nő ölti magára fehér, csa-
pongó lepkével telerajzolt bársonyos, új ru-
háját. S tükrömön átröpül esti sirálya nyomában.

Megszólal: „Lehet, hogy e nő ne becsülje
íróasztalod?! Szú-zeném? Ó, lehet az, hogy e nő há-
romszáz évemet únná? Rőt erezetvonalam se
fűti? Fiókom elő se cibálná? Rá se figyel tit-
kos rekeszemre?
Egészen elomlik a hátamon inkább,
ágynak lát üveges szeme? Bújna be nyomban izegve.
Ázott lenne a teste? s szerelme kihűlve irántad,
friss operált, akit elmos a vízzubogás, ha Velencét
– Róma után! – neki tartogatod.
Ha az ember idétlen,
s vérszagot áraszt… s ott!… folyosón csoszog úgy, pizsamáján
kívül a csővel, s a barna tasak-fityegés veri térden,
s nője csak a másnapi első csókra tapad, só-
váran kedvese vízringás-ütemével ölében –
akkor jobb, ha e nőt elereszted az est alagútján.”

Könnyed ízétől lettem ilyen részeg?
Nyitom a szekrényt, tükör elé lépek.
Térdre esett szörny, hátha benne képed.
Másod, ha nem te. Űri óra éget.

Hideg űri óra. Ólomfal-idő.
Kék hegyélű szemben lábatört ünő.

Látom?
Barlang barnája szeme bogara.
Látlak?
Kék hegyélű szemben lábatört idő.

Nem a tükör bámul – Minótaurosz:
Térden néz rám vissza belőlem a rossz.
Hol ölettem meg mögötte magam?
Mögötte a falnak kék szemnyílása van.

Ne nézz mögéd – előtted ég a ház!
Sikátor, ha rajta lépte csal
valótlanul ledől, a ködbe hal.
Cipelt halottas ágy ringása ráz.

Ha orra buksz, üregbűz. Rácsra látsz.
Osonva patkánya összenyal.
Ki kárhozott, libeg rőt spulnival,
kivetve hálóját – elnyel a ház.

Szemet szemért? Sose hidd! Akarva szívet is,
csigolyám-taposók dühét
figyeltem én sokat! Tükörbe mint aki
lesi önmaga púpját.

Szerelmet olt tapadó tudás – s kiég? Finom
ajak inna szelíd velőt?
Elküldtem én ibolyásszeműt, a harmatost,
ha lemosta az ajkát.

Szobát szobára kutatva megleled: halott.
Kicsi köldöke párja nincs.
A vallató mosolyát megőrzi; tág szemét.
De szivét? – Nyoma sem vagy.

Az éjszaka más városban talált.
Ki ismerné itt a puha köveket?
Ismerős a kisujjnyi hold? – s követed?
Jól beszőtte a lappangó homályt.

Mi hajt? Süppedő utcákon járok
s kockakő, üveg alatt bolyongva itt
föl-föl tükröződnek kirakataik,
arcokat cserélnek bent a bábok.

Láthatóan jó így, maskarásan,
hol lel hát hágcsót hozzájuk lábam,
hadd váltogassam magam tükör előtt!

Ott lecsatolható lenne szárnyam,
láttam még, ott mennyi mulatság van –
de ravasz hold kisujja szemembe lőtt.

Segantini fa.
Alul, havon, rongycsomó.
Hullt! – Szárnyaira?!

Hiányzol Sába, egy hét odva barlanggá kivájt cédrust!
A mennyet érte el csúcsán, de hol jársz, hogy egét széthúzd?
Látod, gázelnek indult, de mire e sor véget ér,
nincs már a fa, hogy bensejének édes nedvével fölkússz
a számig. Gázel? Zöld suhogással csapódik semmivé.

A hetvenöt éves férfi klúja:
dús lakomára terített búja.

Hajladozó árnya: legyezője.
Lebbenni lebben, de hol a nője?

Ólomnehezékű, lassú függöny.
Mondva se hinnéd, kereszten függ, fönn.

Veronát árnyéka felidézi:
jöhetnél ragadós árnyat nézni.

Csak kifolyik elé, utcakőre.
Óceánmély lehetsz te is tőle.

A terasz a palotában.
Hol a pálmasuhogás van.

Kőkosarán a viharvert
bozóttá ájult leander.

Leborult mohamedánul,
villám csapta oda bábul.

Fél arcát kőerkély nyúzta,
kőpadod lába lett csúzda,

fél feje letépve, torzan,
üvegzuzalékba szórtan.

Ha éjszakán át ittragadsz,
ki tudná még, hogy mi maraszt?

Homály alatt, mint megrepedt
talapzatán emlékezet.

Számlap alá ugyan ki lát?
Törd föl órád: a múmiád.

Jézus a kezem
fogta, s vitt. De hova vitt?
Zúg a nádas itt.

Áll a Mozaik.
De körül elhordták rég
házuk falait.

Püspök fiait.
Ágyasait. Mint a for-
ráshangú kalit

zöld madarait.
Ékszerek dobozait.
Fürdősót. S amit

nők rózsaszirom
nyelve sodor, alakít,
s döf, hogy megvakít:

hazugságaik.
Kis Hölgy. Szeléna. – Sába?
Tán a Mozaik.

Mint jégszekrényben tárolt vizenyő
(kásás vízben bukdácsol jégdarab)
kópia-fakón Dalmady Benő
nézi a versem, amíg széthasad –
nem a vers, nem Benő: a pillanat,
mert fejünk lágya végül is benő.

Örömzenés parányi gépre vágytam.
Óriás Boeing alól gurul menten.
Szelecske-szarv lapít a horpadásban,

ahogy gyerekkorom ülésre ejtem.
S ölelve át a légcsavart ha súgom
fülébe – Vár Velence ránk, szerelmem! –,

potyogni kezd csavar, szegecs s a bú nyom
(kölyök-kalózra! gúny e naplemente!…)
De ő propellerét búgatja rúdon,

s röpít, miként hajón ha hemperegne
Odüsszeusz szirén elől pokolba.
Alul – tálra vetve pénz – cseng Velence.

Te tiltsz – de én oly élvezője, „voltja”
valék e hat-hét évnek, hogy megintcsak
a Pontenegro-sarkon állva lelsz, Lidódra

meredve tükröződöm. Ej, te ringatsz,
s mosolygom én, ha invitálsz fogatra,
s zavarba hoz (hogy álcám megizzaszt!)

mesés szabadságom: fütyülsz az aggra!
Turista ő? Benetton foglya lenne?
Talán e pár sor ezt is megmutatja.

Egyszer kereszt sorolt a tiszti rendbe,
hazát cserélni nem voltam világfi.
De tornyaid vinném a végtelenbe.

Majd kidobja trágya közé finánchad?
Otthon! Eddig egy szavadat se szántad
rá. – Fejére tán fenekedve most csapsz
tűzkoszorút?!